Nyaralós elmaradós- Badacsonyi kirándulás

Még júniusban fogalmazódott meg egy olyan terv, hogy majd legközelebb vonattal elmegyünk valahová. Akkor ez több okból is jó ötletnek tűnt. Egyrészt három gyerekkel fillérekért tudunk vonatozni. ( Ez persze nem igaz.  Mert hiába utazunk 90%-os jeggyel, manapság a gyorsvonatra is pótjegyet kell váltani, ami nem azonos az IC-s helyjeggyel, az más tészta, és nem is értem, hogy mi végre és mi értelme van a burkolt áremelésen kívül, mert erre nem vonatkozik a százalékos kedvezmény, így a pótjegyekre kétszer annyit fizettem, mint a 90%-os menetjegyekre. ) Szóval ha fillérekért nem is, de mindenképpen egy másfajta aspektusa a kirándulásnak a vonatozás. De mivel úgy alakult, ahogy, és a vonatozós kalandokat már a nyaralás első napján letudtuk azzal, hogy lementünk Füredre, nem éreztem kellő erőt magamban ahhoz, hogy még egyszer végigkínlódjak min. 1 óra hosszát Badacsonyig, plusz kitudjamennyit az állomáson, amíg befut a vonat. Így végül autóval mentünk. Igaz, így kihagytuk a békés borozgatást, de azt hiszem a fiúkkal ez egyébként sem jöhetett volna létre, ami a borozgatás békés részét illeti. 

Szóval Badacsony. Voltunk már ugyan párszor Badacsonyban, (Feri többször), de mégsem érzem ismerősnek a terepet, legtöbbször a Kisfaludy-háznál nem jutottunk tovább, vagy még addig se. Most viszont túrát terveztünk. Nem a nagyot, az egész hegyet megkerülőt, hanem csak egy fél túrát, remélve, hogy Marci is bír majd jönni a lábán. 

Kábé félútig mentünk fel autóval. Ha teljesen lent parkolunk, ahol szoktunk, akkor Marcival megint nem jutunk el csak a Kisfaludy-házig, vagy még addig se, így viszont csak az utolsó szakaszt kellett gyalog megtenni. De hát ez is épp elég volt, mert Marci észrevette, hogy az út mentén végig csordogál lefelé a forrás vize, és ettől egyszerűen nem volt hajlandó szabadulni, csak guggolt mellette, nézte, tett egy lépést, megint leguggolt, megint nézte, és nem akarta megérteni, hogy hogy ez a víz végig itt lesz mellettünk, haladjunk már. 

Lassan, nagyon lassan azért csak feljutottunk. De út közben legalább volt időnk gyönyörködni a szőlőültetvényekben, a hátunk mögötti Balatonban, szemben a fonyódi hegyekben. Mindennek van jó oldala :) És igyekeztünk elkerülni, hogy valamelyik fölfelé száguldó autó elé kerüljünk. Hogy miért kell a gyalogosokkal zsúfolt úton száguldozni fölfelé, nem értem. Ez olyan suttyóság. Ide az ember nem azért jön, pláne gyerekekkel,hogy ugráljon el az autók elöl, hanem bámészkodni, sétálgatni. Mindegy, túléltük, feljutottunk egyben. 

Szegedi Róza ház

Szemben Fonyód

Kisfaludy-ház, ide most nem mentünk be.

Bezzeg régen... habos kávé is dukált a kilátás mellé :) (2007)

A habos kávé most kimaradt helyette a kiránduló útvonal felé kanyarodtunk. A végső terv a Kisfaludy kilátó volt, ami a Badacsony 438 méteres magasságában épült 2011-ben. (volt régi is, ez az új. ) 18 méter magas, a tetejéről jól átlátható a Tapolcai-medence és a környező hegyek.
De hát hol van az még...
Feri járt már fönn tavasszal, de amikor kérdeztem, hogy milyen volt a terep, fogja-e bírni Marci, és hogy mennyire van messze, nem igazán tudott egzakt választ adni, csak hogy hát, voltak benne nehezebb részek, de a vége már lankás volt, szóval nekivágtunk.
A Rózsa-kőnél rögtön meg is pihentünk :) Mentünk vagy 50 métert.
A Rózsa- kő egy lapos bazalt tömb, melyen Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedi Róza szívesen üldögélt, és gyönyörködött a Balatonban.
A helyiek szerint a Rózsakő varázserővel bír. "Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre, háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni."

Ez után jöttek csak a megpróbáltatások! Hosszú-hosszú ideig hol meredekebb, hol kevésbé meredek lépcsősoron tapostunk fölfelé, néhol a lépcsőfokok majdhogynem Marcimagasságúak voltak. A Nagyok söpörtek előre, ők nagyon élvezték. Marci is jött, eleinte kitartóan, majd ahogy nehezedett a terep, akkor már segítséggel, végül sokszor megállt pihenni, mondta, hogy ő nem jön tovább, leül, de szerencsére egy kis pereccel tovább tudtuk csalogatni. Egy cél lebegett előttünk, hogy Marci minél később kerüljön nyakba/ölbe, mert ha egyszer felkerül, akkor onnan már nem akar majd lejönni. Így hát mentünk, mendegéltünk, és lassan haladtunk is felfelé.

Ott elöl, a piros sapkás kis pötty, az a mi fiunk :)

Marci is jön

Megpihen

Lépcsősor

Kb. félúton.

Már van egy vándorbotja

Lefeküdt egy gyökérre.

Túrázók

Végén már tényleg sima út vezetett, de mire odaág elértünk azért jól meg kellett küzdenünk. Marci is beadta végül  a kulcsot, és nyakba kérte magát. Mint kiderült, egy kanyarnyira voltunk akkor már csak a kilátótól, szóval akár végig is jöhetett volna.

 Fölfelé Marci még úgy-ahogy jött, de fönt a kilátóban kitört a balhé, mert nem engedhette el a kezemet, úgyhogy egy gyors körbenézésre, és fotózkodásra szántunk csak időt.

Hát nem csodaszép?

Persze az, hogy Marci a kilátó alján, a rácson ül, és hisztizik, az nem tartja Milánt vissza attól, hogy ő meg azért azért kezdjen el hisztizni, hogy ő meg le akar minket fényképezni, mert megígértük neki, vagy mi. Így hát készült rólunk egy közös kép Milán által, és egy családit is kaptunk egy kedves pártól, ezt ők ajánlották fel, nem tudom miért gondolták, hogy fényképképesek vagyunk 2 hisztiző gyerekkel egy kilátó tetején, de mi meg nem utasítottuk vissza az ajánlatot, így Marcit fölnyaláboltuk a lábunk alól, mégiscsak a család része, hiszti ide, vagy oda.
Később még kétszer találkoztunk ezzel a párral, mindig jól megmosolyogták a  fiúkat. Addigra már a hiszti is abbamaradt.

A kilátóból lejőve, hogy ne pontugyanazon az úton menjünk vissza, amin jöttünk, elindultunk a Ranolder-kereszt felé menő úton, mert a lentebbi pihenőhöz ezen az úton is vissza lehetett jutni. A keresztig ugyan nem mentünk el, de találtunk még egy szuper kilátóhelyet, ahol megpihentünk, fényképeztünk, és már nem volt más feladat előttünk, mint visszamenni az autóhoz. Ehhez azonban még a hosszú magaslépcsős útszakaszon túl kellett jutnunk, de lefelé már könnyebb volt minden.

Jól elfáradtunk, mondhatom. Nagyjából 5 kilométert gyalogoltunk, oda-vissza. Az autó mellett magunkba tettünk egy jókora kakaóscsigát, amit erre az alkalomra tartogattunk.
Másnapra még izomlázam is volt a lépcsőzéstől. Nem nagy, de mégiscsak izomláz.
Legközelebb pedig a másik irányból indulunk, a Bújdosók-lépcsője felől, hogy az az oldal se maradjon ki. Szóval vannak még lehetőségek.