Ma reggeli erőpróbák

Ma reggel Feri ébresztett a kávémmal. Ahogy a csukott szempilláim alól az óra felé pislogtam, jól letorkoltam, hogy még csak fél 6 van, miért nem hagy békén. Felhomályosított, hogy nem, nem fél 6 van, hanem fél 7. És valóban annyi volt! Pedig még milyen jól aludtam! És még Marci is durmolt a karon alatt. Csoda.

A kávémban nem volt cukor. Vagy csak én nem éreztem a rámnezehezedő sokk miatt, hogy fel kell kelni. Míg kimentem cukorért, addig Marci is felébredt. Ilyen, mindig felriad, ha megpróbálok kisettenkedni a 20 centis körzetéből. 

Feri ma focizni ment reggel, így én voltam az a szerencsés, aki az összes gyereket elszállíthatta kit-kit a saját helyére. És ekkor még nem tudtam, hogy zuhog az eső! Pedig zuhogott. 

Nagy dilemma volt, hogy milyen módon áztassam el a gyerekeket, gyalog, avagy biciklivel. Végül a biciklis verziót szavaztam meg, mert már eléggé késésben is voltunk, nem lett volna idő már arra, hogy pocsolyakommandósként végigugráljuk az iskolába vezető utat. No meg gyalog 20 perc ázás lett volna oda, meg ugyanennyi vissza. Így is csavartuk magunkból a vizet. 

Ilyenkor érzem úgy igazán, hogy mekkora szívás ez az iskola, persze Máténak ezt nem mondom, de az oviban ilyen monszunesős időben simán itthon tartom az összes gyereket, és nem áztatom szét őket napjában kétszer. Ááááá!

Végül nem késtünk el a suliból, éppen időben érkeztünk, sőt, még utánunk is jöttek. Ma jött el a napja, hogy belakja Máté a folyosói szekrényt, amin 6-an osztoznak. Oda akasztottuk a kabátját, lecseréltük a gumicsizmáját. A terembe lépve nem A. néni fogadott bennünket, hanem egy fekete hajú másik tanítónéni, és kiderült, ma bizony ő lesz az 1.b. tanítónénije, mert A. néni ma nem lesz. Hát... A tanítónéni nem fektetett nagy energiát a barátságosságba, még csak a nevét sem mondta meg, legalábbis amíg mi szülők ott voltunk addig nem, később gondolom (remélem ) azért bemutatkozott legalább a gyerekeknek, ellenben vállrángatva mondogatta egy síró kislány anyukájának, hogy vigye csak haza nyugodtan a gyereket, ha azért bömböl, mert haza akar menni, mert ő ezzel a helyzettel, mármint a sírással, nem tud és nem akar mit kezdeni. De komolyan ezt kétszer is elmondta, míg ott voltam, hogy "vigye csak haza, nyugodtan vigye haza, ne hagyja itt így ordítva!" Hát ööööö.... remek pedagógiai érzékre vall. Pláne, így a tanév második hetében. Lefelé jövet jól meg is tárgyaltuk még 2 anyukával, hogy hogy lehet ez! 

Remélem, azért nem lesz olyan vacak napjuk szegénykéimnek! 

Milánnal már minden sima volt az oviban. Már az öltözőben  nagy bandázás folyt, matricacsere, kuncongás, majd puszi-puszi. Van most a csoportjukban egy imádkozó sáska. Az udvaron találták, és csináltak neki egy terráriumot. Én még nem láttam, előlem mindig elbújik. 

Jó lenne, ha délután nem kéne még egyszer bőrig áznunk! Néha ha belegondolok, olyanok a hétköznapjaink, mintha az ironmen-en indultunk volna. Vagy a brutálfutáson. Eddig mondjuk mindig célba értünk, csak érmeket nem osztogatnak itt a kapuban :)

És milyen jó, hogy tegnap délután még elrongyoltam a könyvtárba, mert pont bent volt a Trónok harca 3. kötete, és nem hagytam ma délelőttre :)