Az első félmaraton

Hogy milyen érzés közel 10 ezer emberrel együtt futni Budapest utcáin, át a hidakon, végig a Dunaparton, azt nem is lehet elmondani, mert még annál is, de annál is jobb, és felemelőbb.
Aki futott már valaha akár csak néhány kört is egy sportpályán, az tudja, hogy milyen felszabadító érzés az, amikor teljesíted a kitűzött távot, amikor amellett, hogy benned van a "megcsináltam"-érzés, az is ott motoszkál, hogy többre is képes vagy, képes lehetnél, képes vagy-e.
Valahogy így voltam én is ezzel.
A barátnőm beszélt rá, hogy a tavaszi Coca-cola futás után (10 km) nevezzünk a félmaratonra. Bevallom elég sokáig hezitáltam, hogy kell-e ez nekem, lesz-e elég időm készülni rá, ráadásul egész júniusban nagyon fájt a bal hátsócombom, ami miatt nem is nagyon tudtam futni, vagy ha futottam is, akkor az nagyon nyögvenyelősen ment. Hosszabb futásokra akkor nem is mertem gondolni. Aztán mikor sikeresen kikezelődtem a combfájásomból, akkor villámcsapásszerűen annyira jól esett a futás, és olyan jól is ment, hogy végül beneveztem én is. És onnantól kezdve nem volt megállás. Minden szabad percemben, órámban futottam. Futottam délután, amíg a fiúk fociztak a pályán, futottam hétvégén, futottam este, amikor Feri vigyázott a fiúkra, néhányszor reggel is. Futottam a Balaton parton, futottam Csehországban, salakon, betonon, és erdei úton, ahol csak tudtam, hőségben és hűvösben, hosszabbakat, rövidebbeket, mikor mennyire volt időm és lehetőségem.
Csehországban:

 Ózdon:

És egyre inkább éreztem, hogy menni fog ez, jól bírom. Nem mindig esett jól, amikor épp nem, akkor a 6 km is kínszenvedés volt, amikor viszont nagyon ment, akkor azt éreztem, hogy nem akarok megállni soha, és akkor simán lefutottam 12-14 km-t. 

A verseny előtt két héttel futottam 17 kilométert. Ez volt a legtöbb, amit edzésképpen futottam. Jól ment. 

Az utolsó héten már csak rövideket futottam. És eljött végre a Nagy Nap, amikor nem volt elég maga a futás miatt aggódni, ott volt még az időjárás is, ami nem volt éppen kedvező az elmúlt napokban, szinte folyton zuhogott az eső, és már inkább csak azon izgultam, hogy mi lesz, ha nagyon fog esni. A kis eső nem zavart volna, talán még a nagy sem, de ömlő esőben nem hiszem, hogy vállaltam volna. 

Szerencsére az égiek mellénk álltak, és bár kora reggel még szemerkélt az eső, de aztán már nem, és amikor már a rajtzónában toporogtunk, akkor még a nap is elkezdett kisütni. Hatalmas ovációval fogadtuk a felhők mögül kibújó napot!

Ildivel még a ház előtt, izgatottan.

Rajtra készen!

Nem volt bennem nagyon elvárás az időt illetően, inkább azt szerettem volna hogy jó futás legyen, hogy jól essen, (és itt most nem az esőre gondolok ;-)), hogy ne kelljen hosszú kilométereket végigkínlódnom, hanem simán menjen. És ha emellé még egy relatív jó időt is sikerül összehoznom, akkor már csak hab a tortán. A korábbi futásaimból kiindulva úgy számoltam, hogy a 2:15-ös befutás teljesen reális, ha nagyon jól megy, vagy sikerül meghúznom, akkor 2:10 is lehet akár. 

Végül 2:14:34-kor léptem át a célvonalat, Ildivel karöltve,  hatalmas örömmel a szívemben, zsibbadással a lábamban :)

Bár az utolsó szektorba szólt a rajtszámunk, taktikusan az előttünk lévő szektor végére álltunk be. (másrészt mert valahogy oda keveredtünk, és nem volt már kedvünk még egy kaput keresni.) 

Nagyon jól ment az eleje, szépen fogytak a kilométerek, nagyon jó volt az Andrássyn végigfutni, pikkpakk ott voltunk a Lánchíd lábánál, majd átfutottunk a Szabadság-hídon. Hihetetlen volt látni a futó emberek tömegét magunk előtt, ahogy átnéztünk a pesti oldalról a budaira, és a túloldalon csak úgy pulzáltam a futók.

Az Andrássyn. Kép forrása: www. futanet.hu

 A Műegyetem előtti frissítés után nehezen találtam vissza a ritmushoz, a 8-9-dik km körül sikerült csak újra úgy mennem, hogy azt éreztem, hogy jó! 

A Lánchíd budai hídfőjénél már kutya bajom sem volt, élveztem minden percét a futásnak, nem is kellett magáa a futásra koncentrálnom, mert egyszerűen csak úgy ment. A távnak ez a része 10-től 16 km-ig volt  nekem a legjobb. Közrejátszott nyilván az is, hogy itt voltak a legsűrűbben a szurkolók, a bátorítók, a zenészek, a kirakott hangfalakból fantasztikus zene szólt, és csak vitt a lábam. 

Végig Ildivel együtt futottunk. Néha pár  méterre eltávolodtunk egymástól, de próbáltuk nem elveszíteni egymást. Jó volt így együtt. A végefelé különösen. 

A Nyugati felüljáró után, a 18-19. km között volt az igazi holtpontom. Akkor jó lett volna megállni, persze ez eszembe sem jutott. Akkor kezdtem el úgy igazán számolni, hogy mennyi van még vissza, már csak 2, már csak 1, kerestem a táblákat, figyeltem a légzésemre. Az utolsó kilométeren már éreztem, hogy fáradt vagyok, de közben lelkesített is, hogy igen, megcsináltam, innen már hasonkúszva is bemegyek. Közben a Hősök terénél Feriéket kerestem, abban maradtunk, hogy lesznek. Nem láttam őket. A célegyenesben már nagyon jó volt, mikor egy kanyar után feltűnt a befutókapu, akkor és ott el sem hittem igazán, hogy kész, vége, megcsináltam, lefutottam. 

Fura volt, olyan hihetetlen, de közben annyira jó! Fáradt voltam, éreztem a lábamat, de nem az a halálos fáradtság volt bennem, inkább olyan jóleső. Nem akartam összeesni, leülni, semmi, sokkal jobban éreztem most magamat a befutás után, mint a tavasszal a 10 km után. Átvettük az érmeket, és a befutócsomagot ami agyon gagyi volt, de legalább adtak egy palack vizet, ami nagyon jól esett. És végre elmehettem vécére. :)

Megkerestem a fiúkat, akik persze nem ott voltak, ahol megbeszéltük, de megvoltak.

Már csak haza kellett bicikliznem, de ez már szinte jól is esett, mert nem kellett a talpamat letenni a földre.

 Újabb ereklyék a  falon. Első félmaraton pipa :)

 És hogy lesz-e folytatás? Majd úgyis beszámolok róla.