Csillagos

Tegnap kézhez kaptuk az óvodai felvételről szóló határozatot, mely szerint Milán nevű gyermekünk felvételt nyert az óvodába, a 2013.szeptember 1-vel kezdődő tanévre. Juhéj!

Ééééésssss, ami a legjobb, hogy az általam hőn áhított Csillag csoportot fogja ősztől erősíteni :)

A határozat kézhezvétele után, a második emeletről lefelé jövet megmutattam Milánnak, hogy melyik csoportba is fog ő járni. Abba a nagy ajtósba. Mondja Ő. 

- Jó lesz?- kérdem én (tudom, hülye kérdés)

- Igen, jó. Bizony jó! - mondja ő.

De látom, hogy a kis fejecskéjét nagyon forgatja jobbra-balra, mint aki keres valamit. 

- No mi az Milán? Valami gond van? 

- De hol kell lemenni a táncterembe?????- kérdi

Remélem nem lesz neki nagy csalódás, hogy az óvodába nem csak táncolni fognak egész nap :)

Egyelőre mind a ketten izgatottan várjuk az őszt. Milán kicsit aggódik, hogy még nincsen neki ovis ruhája, és cipője sem, pedig már százezerszer megbeszéltük, hogy fogunk majd venni mindent, e miatt végképp ne aggódjon.

Máté kicsit szomorú, hogy mégsem lesz Csiribiris Milán, holott erről soha nem volt szó, de szerintem bízott még valami csodában, hogy hátha mégis. 

Én továbbra is hiszem, hogy jó helye lesz Milánunknak a Csillagosok között, bár egyelőre nem tudom elképzelni a csoportszoba belsejében egyedül, és egyelőre nehéz elképzelnem azt is, hogy szeptembertől két ovisom lesz, de van még addig kicsit több, mint 3 hónapom, hogy barátkozzak a gondolattal.
Máténak pedig egy mondattal megragadta a lényeget, amit nem is mondtam ki, akkor és ott, de megfordult már jópárszor a fejemben:

- Anya, jó hogy van még egy Picurkácskád, mert így nem leszel egyedül amikor már Milán is oviba fog járni!

Milán pedig hihetetlen érzékkel ma délelőtt a csiribiri zabszalma c. dalt énekelgette, amit aztán meg is hallgattunk azon a bizonyos Halász Judit koncertfelvételen. És a második számon még mindig sírnom kell no....
Hát valahogy így :)

Társasozunk

Milán szeret társasjátékozni. Van amivel egészen korrektül játszik, értsd: nagyjából betartja a szabályokat, de a legtöbb itthon fellelhető játékot ő a saját szája íze szerint alakítja. Leginkább úgy zajlik egy játék, hogy Milán dob, tökmindegy hogy mennyit, ő többnyire 10-et lép.Nagyon vicces, mert bekiáltja, hogy 4-et dobtam, aztán letrappol 10-et a mezőn, és akkor még örülhetünk ha nem csak a figurás mezőket érinti, hanem sorban mindet.

Semmi gond, tudok én rugalmas lenni, meg veszíteni is. Társasjátékban legalábbis. 

Délelőtt is társasozni szeretne. Oké, mondtam neki, hogy vegye elő, és készítse ki a bábukat, mert valamit még be kellett fejeznem a konyhában. Szépen elő is készítette a táblát a bábukkal. 

Milán: - A zöld bábu lesz a győztes! 
Valamit hümmögök.
M:- Én leszek a zölddel, mert nekem a zöld a kedvencem.  

Innentől fogva nem nagyon volt beleszólásom a játék menetébe :)

A játék végét is Milán jelzi, amikor már elunta a dob-számol-lépeget körforgást, akkor hirtelen a célba pattan a bábujával, és közli, hogy ő győzött. Természetesen most is a zöld bábu győzött. 

Máté mesél

Azt már írtam, hogy Mátéék az ovis anyák napján a Farkas és a hét kecskegida című mesét játszották el, amiben ő és még kis kispajtása farkasok voltak. Tudtam, hogy jó ideig készültek rá, és jó sokszor gyakorolták, de azért mégis elcsodálkoztam, amikor Máté egyszer csak elkezdte az elejéről elmondani az egész mesét uszodából hazafelé jövet.
Aztán itthon megkértem, hogy mondja el a kamerába is, és ellenvetés nélkül megtette. A szépséghibája csak annyi a dolognak, hogy félúton Marci elunta a banánt, és nyekeregni kezdett, és Milán is valamit közbe-közbe vet. Másnap megint mondta Máté, hogy vegyük fel videóra, amikor elmondja a mesét. Így is lett, és ezúttal nem is lett benne Marcinyafogás, viszont Máté a felétől elbohóckodta, és szerintem ki is hagyott belőle. Így aztán maradt az első verzió.

Villámkirándulások 2. - Hollókő

Galyatetőről legurulva a Cserhát lankáit szeltük keresztül, és 1 óra múlva már Hollókőn is voltunk, régi útitervünket váltva ezzel valóra. Nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy nagyjából 15 éve, amikor először ültem fel a Ózd-Budapest volánbusz járatra, és jobb dolgom nem lévén az út melletti táblákat bambultam azt azt követő 5 éven keresztül, valamikor akkor fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy egyszer majd elmegyek Hollókőre/be ( hogy mondják helyesen?) Persze nem e körül zajlott az azóta eltelt 15 évem, de amikor haza mentünk, és láttuk a nyilat, hogy arra van Hollókő, akkor mindig megjegyeztük, hogy egyszer majd ha lesz időnk beugrunk majd szétnézni. (100 másik ilyen helyet is fel tudnék még sorolni az országban ám, ahol szívesen szétnéznék, szóval nekem aztán tényleg nem nehéz a kedvemre tenni :))

Ez a "ha majd lesz időnk" pedig most jött el. Nem mintha most több időnk lett volna, mint bármikor máskor, igazából csak elhatározás kérdése volt, hogy akkor most megállunk itt. 

A falu, Magyarországon egyedüliként, 1987 óta az UNESCO Világörökség része. Ma, a település közepén elhelyezkedő műemlékcsoport 67 épületet foglal magába. Ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős, faragásos fatornácos parasztházak.

Eléggé késődélutánba hajlott már az idő, mire leparkoltunk a faluban, ez leginkább azon volt észrevehető, hogy a vásárosok, kézművesek vagy már elpakoltak, vagy már javában pakolófélben voltak. 

Marci galyatetői hátizsákos nyűglődése után azt gondoltam, hogy jobb lesz most neki, ha kocsiba ültetem. Persze tudtam, hogy macskakő, meg miegymás, de hát toltam én már macskaköves úton babakocsit, nem gondoltam, hogy nagy gáz lehetne. Nagy gáz végül is nem volt, csak annyi, hogy 2 perc múlva be kellett látnom, hogy mégis csak jobb lett volna a hátihordozó, de Marci egy darabig némán tűrt, és szerintem tűrt is volna még, csak a kocsi nem akart haladni. Végül Marci nyakba került, és így aztán valamivel könnyebb volt a haladás. 

A sétánk fő célja tulajdonképpen az volt, hogy keressünk valami harapnivalót. Valami egyszerű gyorsan megesszük és megyünk-re gondoltunk, kenyérlángos, ilyesmi, de mivel már tényleg minden be volt zárva, jóformán csak az éttermek meg az út elejei kocsma nem, így nem nagyon maradt választási lehetőségünk. 

Tettünk egy kört az Ófaluban, majd beültünk egy utunkba eső helyre, ahol még jutott nekünk a 3 napos pünkösdölésből némi kis maradék. A fiúk levest ettek, és nem nagyon értették, hogy miért kisbográcsban kapták. Ezen Máté elproblémázott egy darabig :)

Ezután pedig már nem volt más hátra, mint autóba pattanni, és a lemenő nappal kísérve hazagurulni. A várat most kihagytuk, a fiúk már nem bírták volna, főleg Marci nem, de legalább lesz miért visszajönni :)

Szép, hosszú és tartalmas pünkösdi hétvégénk volt. Mondhatnám, hogy minden belefért, de inkább csak a majdnem minden a helytálló. Mindig olyan gyorsan eltelik a hétvége, akár 2 nap, akár 3 :( ezen kéne egy kicsit változtatni.

Villámkirándulások 1. : Galyatető

A hosszú hétvégére egy jó nagy kölcsönautóval mentünk haza, amiben kényelmesen elfértünk mindannyian, és még a csomagtartót is le tudtuk úgy zárni, hogy kinyitáskor nem ömlik minden holmink a nyakunkba, és ezt a soha vissza  nem térő lehetőséget mindenképpen ki szerettük volna használni. No meg a jó időt, meg a plusz 1 napot, így Ózdról hazafelé két helyen is megálltunk kicsit szétnézni.

Rajta vagyunk egy ideje egy új autó vételén, de egyelőre keressük az igazit, ami nem akar szembejönni velünk semmiképp sem, addig meg csapongunk a lehetőségek között, és egyszer inkább egyterűt szeretnénk, másszor meg inkább nagyobb csomagtartót, és mind a két verziónak van előnye is és hátránya is, de egyik típusból sem találtuk még a miautónkat.

Először Galyatető felé vettük az irányt. Odafelé elég esőgyanús lett ugyan az idő, de mire a hegy lábához értünk már csak bárányfelhők voltak felettünk, és ragyogó napsütés. Ennek ellenére az autóból kiszállva bizony jól esett kabátot húzni. Nem hiába, mégiscsak az ország második legmagasabb pontján jártunk, 964 méter magasan. 

Nem terveztünk sok mindent, csak kicsit sétálni a friss levegőn és kinézni a kilátóból, ezért MarciUrat hátizsákba vágtuk, életében először. Leszámítva, hogy folyton hátrafelé forgott, és többnyire valami fura oldalülős pózban utazott, szerintem tetszett neki, egészen addig míg ment alatta a szekér. Mihelyst megálltunk, rögtön elkezdett elégedetlenkedni, és ki akarta feszíteni magát a helyéről. A legnagyobb baj csak az volt, hogy a megállás az nyilvánvalóan a kilátó tetejére esett, és nagyon nem volt szerencsés, hogy pont ott kezdett el Morci fészkelődni, rövidre zárva így a nézelődésünket. 

A Péter-hegyese kilátó felé menet:

A Péter-hegyese kőkilátót 1934-ben építették, és bár nincs összeomlásveszélyben, de erősen ráférne egy kis törődés. A felvezető lépcső koszos, büdös, és szemetes, (mindenféle ürülék talán éppen nem volt, de volt papírzsebkendő, kis pálinkás üveg, üvegszilánk, csikkek, stb..)a kapaszkodó korlát rozsdás, a lépcső melletti ki ablakok egy része félig, vagy egészen ki vannak törve. Nem túl szívderítő látvány. Főleg nem az, ha kisgyerekekkel vagyunk, és nem elég arra figyelni, hogy a lépcsőn szépen menjenek fel, és ne bohóckodjanak, és ne essenek le, de még arra is figyelni kell, hogy ne nyúljanak, lépjenek bele valami olyanba amibe nem kéne.

Fent sem jobb a helyzet... a korlát egy darabon hiányos, egy másikon talán teljesen hiányzott is. Szóval abszolút nem gyerekbarát, de még felnőttbarátnak sem mondanám. Ehhez jött még Marci nyafogása... gyorsan körbenéztünk és már ott sem voltunk. 

A kilátót az évek során egyik oldalról már benőtte az erdő, így tulajdonképpen csak az északi oldal felé lehet kilátni, arra viszont jó messzire.

Kicsit még sétáltunk az erdőben, és elhatároztuk, hogy ha majd egyszer hosszabb időre jövünk erre, akkor majd nagyokat túrázunk. Rengeteg turistaútvonal indul innen keresztül-kasul a Mátrán, hosszabbak, rövidebbek, nehezebbek, könnyebbek, szerintem minden korosztály talál erőnlétének és teherbírásának megfelelőt. És hát az országos kék túra is áthalad Galyatetőn. 

A település nevezetessége a Kodály-templom, ami az egykori Nagyszállóval (a  mai  Hunguast Galya ) együtt épült 1936-39 között. A szálló gyakori vendége volt Kodály Zoltán és felesége is, aki itt szállt meg miközben a Mátrai képekben hallható dalait gyűjtötte a környéken, és itt komponálta 1942-ben (állítólag a hotel parkjában álló Kodály-fa tövében) a Csendes- misét. A templomban ma is az a harmónium található, amelyiken valaha Kodály is játszott, a hotelben pedig emlékszobát rendeztek be Kodály tiszteletére. 

A hotel parkjába viszont nem lehet csak ottlakóknak bemenni :( Pedig van ott minden, állatpark, kalandpark, játszótér. Szemezek is már a hotellel egy ideje, de eddig még nem sikerült kifogni egy nekünk tetsző ajánlatot. 

Rövid kis erdei körséta után visszamentünk az autóhoz, de még mielőtt odaértünk volna Milán kitalálta, hogy neki kakilnia kell. Mikor máskor, mikor máshol. Nem volt mit tenni, mondtam neki, hogy guggoljon le az út szélére. Meg is tette. Mellettünk csak úgy suhantak el az autók, mert járda az nem volt. Hogy emiatt vagy sem, nem tudom, de Milán nem kakilt. volt is bennem utána egy kis para, hogy majd nehogy az autóban tolja ki, de nem tette szerencsére. 

A fűben guggolás élménye viszont elég erősen megmaradhatott benne, mert tegnap, míg én felhoztam amiket vásároltunk, ők lent maradtak az udvaron, és egyszer csak Máté kiabálására kellett lélekszakadva lerohannom, mert Milán a kert közepére rondított. Komolyan mint egy kutya. Először nem is nagyon tudtam, hogy mit csináljak, leginkább nevettem a szituáción, majd felhívtam Ferit, hogy hogyan tudnám eltakarítani a kertből ezt a piszkot. Aztán persze megbeszéltük Milánnal ilyet soha többet nem csinál, ha egy mód van rá. Remélem eljutott a buksijába az infó. Nem akarok minden nap gödröt ásni a kert végébe.

Volt egyszer egy Milánnévnap

Avagy névnapos kirándulás Szilvásváradra

 

Egész pontosan vasárnap, pünküsdvasárnap, a hosszú hétvége kellős közepén, így aztán akkor szó nélkül maradt. Pedig igazán érdemes megemlíteni, hogy amikor mondtuk neki néhány nappal korábban, hogy névnapja lesz, akkor rém büszke volt, és fűnek-fának újságolta is, hogy ő bizony ünnepelni fog. Igaz, hogy keveri még a szezont a fazonnal, és névnapot a születésnappal, de lényegében mindegy is, mert az a nap így is úgy is  róla szól.

Ajándékot majd csúsztatva kap, és elvileg majd könyök- és térdvédő lesz, ha egyszer megrendeljük majd interneten, és sikerül majd átvenni. 

De hogy ne maradjon ünneplés nélkül, és mivel mostanában minden a biciklizésről szól most már nála is, nem csak Máténál, így vasárnap délelőtt összcsaládilag, Mamával és Csongorékkal kiegészülve, elmentünk kirándulni Szilvásváradra, hogy kedvére bicajozhasson.

Remek kirándulóidőt fogtunk ki, szép napos, meleg, és a sok esőnek köszönhetően  csupa zöld hegyek között kanyarogva értük el az úticélunkat. 

A fiúk már rögtön a parkolóban bicajra pattantak, és ha csak meg nem álltak vizet nézni, vagy ha épp nem egy autó elöl kellett lehúzódniuk, akkor többnyire ennyit láttunk belőlük.

Ahol csak lehetett, ott le kellett menniük a vízhez, meg kellett nézniük, hogy itt is annyira hideg-e, mint a másik helyen.

Néztünk őzikéket. 

Meg halakat a tóban.

Pihenésképpen meg is kóstoltunk egyet.

Első körben azt terveztük, hogy elmegyünk a vízesésig, merthogy több év után végre megint van benne víz, de az út további része fel volt túrva, és a munkálatok után még nem volt teljesen rendbetéve, ezért inkább lemondtunk arról, hogy a két fáradt bicajossal átlavírozzunk a gödrökön, inkább visszafordultunk. 

Lejtőn lefelé persze könnyebb volt a haladás, mint felfelé, sőt... nagyon is könnyű, főleg Milánnak, aki nem tud még rendesen fékezni a kontrafékkel, vagyis egyáltalán nem tud fékezni, így a cipője orrával próbálta tompítani sebességet, miközben a szembe jövő tömeg felé száguldott, és mivel csengője sincsen, csak azt hallottuk, hogy kiabál, hogy "Vigyááááázz!!!! Jövööööök!!!!!"

Pár méterrel mögüle mi csak annyit láttunk, hogy az emberek, mint a galambok röpködtek el előle jobbra-balra, szabad utat engedve ezáltal a miniatűr száguldónak. Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy elkapják mielőtt orra esik a biciklivel, vagy mielőtt belesik a vízbe, nem. Szerencsére Ferinek sikerült még időben utolérnie, és megfognia. (ő előle bezzeg  nem ugráltak el jobbra-balra )

Milán persze élvezte a nagy kalandot, fülig érő szájjal újságolta, hogy "jó gyorsan mentem, ugye, anya?" Hát jó gyorsan, az biztos, egy pillanatra meg is állt bennem az ütő.

A nagy izgalmakra MarciÚr is felébredt, és csak úgy szórta a bűbájmosolyát minden szembejövőre. 

Milánt meg mindenki csak úgy nézte, hogy hogy söpör a két kerekűvel, volt aki meg is állított, hogy milyen ügyes, de legtöbbször csak fél füllel hallottuk, hogy ahogy egymás között mondogatják, hogy milyen kis fiú, és már két keréken megy, és utánafordultak, hogy vajon el tud-e egyedül indulni, vagy nem esik-e el. (leszámítva a fenti esetet, amikor mindenki a maga bőrét mentette:))

Amúgy meg mind a ketten ügyesek voltak, mert amikor autók jöttek, akkor elég volt távolról szólni nekik, hogy vigyázzanak, és szépen lehúzódtak az út szélére, és megvárták míg elmegy.

Az autóban hazafelé szerencsére nem aludtak el, kibírták hazáig és ebéd utánig, amikor is mindenki aludt egy hatalmasat. Milánt negyed 6-kor én ébresztettem fel.

 Mondtam Milánnak, hogy mosolyogjon. Itt épp mosolyog :)

Jól éreztük magunkat, a gyerekek is jót bicajoztak. Azóta Milán egyfolytában azt mondogatja, hogy menjünk biciklivel kirándulni!

Bóbita nap az oviban

Még pénteken volt az oviban délelőtt a Bóbita nap elnevezésű rendezvény, ami amolyan szülő-gyerek közös vetélkedő volt. Minden évben van, ilyenkor májusban, de mi még most vettünk részt rajta először, mert tavalyelőtt ilyenkor voltunk Franciaországban, tavaly pedig a növekedő pocakommal sok mindent kívántam magamnak, de egy ilyen ovis bolondozást nem nagyon.

De idén nem volt semmi akadálya, hogy részt vegyünk a buliban, pláne hogy tesókat is lehetett vinni, úgyhogy ezt gyakorlatilag nekünk találták ki. 

Az ovi udvarára persze késéssel toppantunk be, de csak a reggeli tornáról maradtunk le, ezt is csak onnan tudjuk, hogy a többiek azzal fogadták Mátét, hogy 

- Máááátéééééé!!!!!!! sziaaaaaa!!!! lemaradtál a tornáról!!!!!!!

Mátét szerencsére ez egy cseppet sem zavarta. Engem meg pláne nem. 

A délelőtt a régi akadályverseny hangulatát idézte, merthogy volt 8 állomás, ahol különböző feladatokat kellett végrehajtani,  hol csak a gyerekeknek, hol szülővel együtt. A gyerekek kaptak egy-egy menetlevelet, amire nagyon vigyáztak, és büszkén pecsételtették le egy-egy feladat elvégzése után.

Jópofa volt egyébként, volt labdával töltött talicskával szlalomozás, kanálon labda vezetés, célbadobás, kakukktojás keresés, ilyesmik. Ügyességi és szellemi feladatok egyaránt. 

A büfében zsíros kenyér volt hagymával, pattogatott kukorica, és limonádé, úgyhogy az én fiaimnak ez maga volt a kánaán. Máténak azóta zsíros kenyér a kedvence. A libazsíros. Milán is benyomott belőle 2 tisztes szeletet,  ( 2 pedig zsíros felével a földre ejtett) pedig ő szerintem most evett életében először zsíroskenyeret. 

Ekkor kezdett el kicsit csöpögni az eső, amitől némelyek olyan pánikba estek, hogy a buli zárására tervezett táncházat előrébb hozták, a kintről pedig villámgyorsan elpakoltak mindent, így mi 2 feladatot nem is tudtunk megcsinálni. Szerencsére a fiúknak nem tűnt ez fel, így nem lett belőle hiszti. ( Milán részéről) 

Ehelyett mulattak egy nagyot a táncházban :)

A szőke hajú fehér pólós Máté óvónénije. A videón olykor feltűnő krémszínű blúzos-barna szoknyás barna hajú pedig a Milánnak kiszemelt óvónéni. Nem annyira jó a minőség, mert fény az nem nagyon volt, volt viszont sok gyerek, akik közül valaki mindig bekúszott az enyéim elé, én pedig folyton helyezkedni próbáltam.

Desszertnek elvittük az előző nap itthon felejtett anyák napi keksztekercset, és azt eszegették. 

És hiába, hogy az eső elállt, szerintem el sem kezdett igazán esni, a versenyfeladatokat már nem pakolták ki még egyszer, így volt még egy kis szabad játék, meg lufiosztás, meg kifestő osztás, beszélgetés, meg ilyesmi, aztán mikor már nagyon fáradni látszottak a gyerekek, leginkább MarciÚr, akkor hazajöttünk.
Jól éreztük magunkat, kellenek az ilyen rendezvények. A gyerekeknek nagy élmény volt, hogy az anyukák meg a tesók is ott lehettek, a tesóknak nagy élmény volt, hogy az óvoda udvaron játszhattak, nekünk anyukáknak, de nekem mindenképpen, minden nagy élmény, amit a fiúk élveznek, szeretnek. Imádom, amikor jól érzik magukat, amikor lelkesek, ha pedig mindezt elérni semmi fáradságomba nem kerül, azt meg különösen imádom!