Ha ránézek nem tudok mást, csak mosolyogni.
Amikor pocaklétének 21-dik hetében
bizonyos lett, hogy Ő is fiú, akkor először örültem, hogy egyrészt nem
csalatkoztam a megérzéseimben, másrészt azt hittem, hogy ez majd
megkönnyíti a dolgomat, hiszen fiúból van már egy, Mátéval megjártuk a
mélységeket és a magasságokat, tehát baj nem lehet. Aztán volt egy
periódus, amikor elbizonytalanodtam, elfogott a kétség, hogy képes
leszek-e külön kezelni őket egymástól, fogom-e tudni nem
összehasonlítani őket, fogom-e tudni mindkettejüket egyformán, de mégis
másképp szeretni... hiszen ha kisfiúról volt szó, akkor nekem Máté volt A Kisfiú,
és vele olyan nagy szimbiózisban éltünk. El sem tudtam képzelni,
milyen lehet egy másik, aki nem Matyi, de valahol mégis hasonlít rá.
Aztán megérkezett Milán. És az első
napokban mintha csak egy Matyiklónt láttam volna magam előtt. Pont
ugyanolyan volt mindene, pont ugyanúgy feküdt, úgy grimaszolt, úgy
aludt, ahogy Ő amikor icipici volt.
Majd amikor hazahoztuk, akkor hónapokig
szinte észrevétlenül létezett velünk, mellettünk. Mert míg Matyival csak
hallomásból tudtam, hogy vannak eszikalszik babák, és mindenkire haragudtam, aki ezt állította, addig Milán TÉNYLEG eszikalszik
volt. Sokáig. Sosem hittem volna, hogy valaha kapok én is egy ilyet!
Bárhol tudott aludni, aludt a kiságyában(!), a fotelében, a nagyágyban, a
babakocsiban, séta közben, az autóban, a vásárlások alatt, bárhol, és
sosem sírt, sosem elégedetlenkedett. Szinte már el sem hittem, hogy ez
velem történik:)
Aztán mikor már kezdett többet ébren
lenni, akkor is jól elvolt. Mérhető ideig lekötötte a figyelmét a lámpa,
a függöny, a fellógatott játékok, a pörgőforgó, bármi. És ez most is
így van, sokkal tovább képes tanulmányozni és játszani a játékokkal mint
Máté, aki még 3 évesen sincs annyira türelmes, hogy ha valamit elsőre
nem tud megcsinálni, mert figyelmetlen, akkor még egyszer nekifusson.
Milán hosszasan elbogarászik egy autó kerekével, vagy a golyóvezetőn
vezetgeti a gyöngyöket, és addig gyakorolta EGYEDÜL a búgócsigázást,
amíg profin meg nem tanulta pörgeti. (Talán még jobban is csinálja, mint
Matyi.)
Mára már nem tudnám elképzelni, hogy másmilyen legyen. Teljesen más mint Máté, mégis sokszor olyan egyformák.
Most már tudom, hogy kényelmesen
elférnek a szívemben ők ketten. Most már tudom, hogy tudom őket
egyformán szeretni, mégis másképp. Most már tudom, hogy azért kaptam
Milánt, hogy ezt megtanítsa nekem. Hogy ne bánkódjak akkor sem, ha az
annyira vágyott kislányt talán sosem kapom meg. Mert nem fogok! Mert
minden jól van így.
Ha ránézek csak mosolyogni tudok... mert
ha rám néz, Ő is mindig csak mosolyog:) Mindig jókedvű, mindig vidám,
NAAAAGYON huncut, és a szemében mindig ott van a csillogás, az öröm,
hogy vele vagyunk, és minden apró kis törődésért hálás.
Én pedig hálás vagyok, hogy Ő van nekem,
hogy megtanított nagyon sok mindenre, legfőképp 2 kisgyerekes anyukának
lenni. Hálás vagyok, hogy türelmes volt velem, hogy kivárta, amíg
nemcsak fizikailag, de lelkileg is megerősödöm annyira, hogy távolabb
tudjam engedni magamtól Matyit, hogy ne csak mindig az aggasszon, hogy
Matyi nehogy rosszul vegye le a szitut, hogy végül elfoglalhassa a
méltó helyét a családban.
Hálás vagyok, hogy Vele
megtapasztalhattam az anyaság napos oldalát is, hogy tudtunk nagyokat
sétálni a nyári napsütésben, hogy bármikor bárhová el tudtunk -mertünk
vele indulni, mert tudtuk, hogy nem lesz vele baj, hálás vagyok a
kacagásáért, a jókedvéért, ami ragályos, az ölelésért, a cinkosságáért,
hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukája, hogy minket választott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése