Mátéval az üres várban

Aztán olyan is volt a múlt héten, hogy a kicsik lementek pár napra Ferivel Papához, mi meg ketten maradtunk itthon Mátéval. És hogy ne azzal teljenek a napjaink csak, hogy ülünk itthon a meleg lakésban, és nyomkodjuk a gépeinket, jártunk egyet a városban.
Igazából onnan indult a történet, hogy azt olvastam, hogy 1-jétől újraindult a Budavári Sikló, és ennek örömére, meg gondolom a turisták hiányának a kompenzálására mindenki gyerekjeggyel utazhat rajta. Ez nem tűnt olyan rossz ajánlatnak, annak fényében különösen nem, hogy 100 méter sincs a hossza, tehár kb. egy 5 perces mulatságról van szó.
De mivel csak ketten voltunk, így szívfájdalom nélkül meghívtam volna Mátét egy siklózásra. Csakhogy hiába a nagy csinnadratta, a sikló, mikor odaértünk, bőven benne a délelőttben, nem üzemelet. Egy elárvult tábla jelezte csak az ajtóra függesztve, hogy üzemzavar miatt nem jár. Egy darabig ott ácsorogtunk, hogy hátha történik valami, többen is tanácstalanul álldogáltak még velünk egyetemben, mert bent a fülkében ott ücsörgött a jegyárus hölgy, de hozzá bejutni információért nem tudtunk, ő meg nem jött ki, ellenben az üres siklókocsik föl-le közlekedtek. Gondoltuk, ha már üresen ilyen pengén tudnak siklani, akkor biztos már elhárították a hibát, de hiába vártunk, nem történt semmi. Így aztán nekivágtunk a lépcsőnek...

Még a siklós kaland előtt átsétáltunk gyalog az alagúton, mert a busz a túloldalon rakott le minket.
Én eddig csak futóversenyek alkalmával szaladtam itt át, az mindig nagy élmény. Így autókkal tömítve kevésbé volt muris, de érdekes volt.

Az volt a terv, hogy kicsit sétálunk a várban, lenézünk a Halászbástyáról, és megnézzük az újonnan megnyitott Erdélyi-bástya kiásott falait, ami még júl. 15ig tekinthető meg ingyenesen. Ezt csak annyiból tartottam érdekesnek, hogy jártunk már itt a " Táncsics börtönénél", még az ásatási munkák megkezdése előtt, amikor visszakapta a magyar állam az amerikaiaktól a területet, és akkor márc.15-e alkalmából körbe lehetett járni. Most ennek az udvarán tárták fel az egykori bástyát, ami még IV. Béla idejéből való.

Szóval felsétáltunk a lépcsőn, és nagyon furcsa volt az üres várnegyed. Bevallom, nekem káprázott a szemem a fehér térkövezéstől, ami most üresen olyan volt, mint egy tükör.

Sehol egy lélek.

A szemkápráztató fehérségből az árnyas Tóth Árpád sétányra menekültünk.

És innen kerültünk a Szentháromság térre.

 Itt sem volt senki.

A Halászbástyának most nem csak az alsó részén lehetett szabadon végigsétálni, hanem egy darabon a fenti teraszon is, ami egyébként fizetős.

Innen nem messze van a Táncsics u. 9.
Itt sem kellett sorba állni,  rajtunk kívül csak két lány volt a jegyadó konténerben, és 2 takarító hűsölt a vécé melletti árnyékosban.
Körbejártuk a feltárt udvart,  fura volt, hogy legutóbb még a romok helyén egy füves placc volt, pikkpakk megnéztük a mellette lévő kis kiállítást, és már indultunk is. Az értékes leleteket a Budapest Történeti Múzeumban állították ki, de oda most nem mentünk el.

 Viszont nagyon szép mezei virágok tarkították a füves oldalt.

Épp jött egy lefelé tartó busz, de nem  akartunk azért a pár megállóért maszkot húzni a nagymelegben, így inkább lesétáltunk.
Jó volt Mátéval, mert ha egyedül van, akkor nincs kivel vitatkozni, és akkor teljesen elviselhető, és sokat lehet beszélgetni, bámészkodni vele. Őt lehet a legkönnyebben valamilyen programra elcsábítani, akár kirándulós, akár kultúrális. De ha valamelyik tesója elkezd ágálni, akkor ő is inkább melléjük csapódik. Úgyhogy ez most nagyon jó volt.