Extrém

A vasárnapunk úgy alakult, hogy hiába hogy délelőtt is volt programunk, és a fiúk már letekertek majd' 10 km-t, a délutánt is sport oltárán áldoztuk fel. 

Pár hete, talán kettő, mondta Máté, hogy az egyik sulis barátja egy közeli rollerpályára ment egyik péntek délután, és hogy menjünk mi is. Ő akkor rögtön akart menni, természetesen, de azért annyira nagyon nincsen közel, hogy csak így sittysutty nekivágjunk, szóval akkor nem mentünk. Na azóta nyaggat, hogy mikor megyünk már el a rollerpályára. 

Ferinek itthon volt dolga, így négyesben vágtunk neki, és bár úgy terveztem, hogy Marcival az én bicómmal megyünk, mert úgy gyorsabb, pláne, hazafelé, de amikor szépen beállt a fiúk mögé a kis futijával, hát rábólintottam, hogy jöhet azzal. Reméltem, hogy nem kell hazafelé ölben cipelnem a futóbicajával együtt. A pálya tőlünk kaputól-kapuig pontosan 2.2 km. Szoktam arra futni, onnan tudom.

Odafelé kicsit nehezen akarta Marci megérteni, hogy az út jobb oldalán közlekedünk, bicikliút van végig, és szembe azért előfordulnak biciklisek. Végül mire a pálya kapujához értünk csak sikerült felvenniük a libasort. 

A pályán jó sokan voltak. A rollerpályán is csak úgy hemzsegtek, és volt sok nagyfiú is, de voltak kicsik is, Milánkorúak is. Ők használták a pálya egyik felét, a nagyok meg a meredekebb másikat. Ott a kapu mellett ácsorogva elég meredeknek tűnt a lankásabb pálya is, álldogáltunk is ott egy darabig, amíg a fiúk végül bemerészkedtek. Mivel Máté rollerrel jött, Milán meg biciklivel, így felváltva mentek hol egyikkel, hol másikkal. A kezdeti bátortalanságukat gyorsan levetkőzték, és egyre ügyesebben mentek, Máté már tök jól meg is tudott fordulni a lejtőn.

Marci egy darabig elkekszezgetett a partvonalon, de aztán nem lehetett visszatartani, ő is ki akarta próbálni, így ment néhány kört a futijával.

Végül Marci miatt kellett elhagynunk a terepet, mert nagyon nem akart se lejönni a pályáról, se a szélén maradni, így kitereltem a többieket is, akik kicsit duzzogtak ugyan, de mikor belengettem nekik, hogy majd máskor is jövünk, és akkor már ők is sokkal jobban fognak tudni menni, akkor megbékéltek. Amikor meg átköltöztünk a szomszéd rallypályára, akkor már el is lett felejtve a rollerugrató. 

Nagyon jól meg van csinálva, hogy van egész pici pálya, tényleg a kicsiknek, műanyagmotorral is krosszoztak rajta a pelenkások. Aztán volt egy közepes pálya, amihez azért már kellett egy kis rutin és egy kis erő, és volt az igazi nagy dombos. 

Mondanom sem kell, hogy végül csak kipróbálták a fiúk mind a hármat, még a nagyot is. Igaz, oda csak feltolni bírták a járgányt, de lefelé jöttek, mint a meszes. Hihetetlen, hogy semmi félelemérzet nincs bennük, vagy ha van is, mert kezdetben talán volt, de a csinálni akarásuk sokkal erősebb minden hátráltató tényezőnél. Én meg lerágom a körmömet a domb alján, hogy csak nehogy leessen, elessen, megüsse magát, kitörje kezét-lábát-fogát-akármilyét, és csak remélem, hogy nem jut majd eszükbe, hogy ejtőernyőzzenek, bangee-jumpingoljanak, bázisugrojanak, vagy valami hasonló fincsiség. Így is eléggé a tűréshatárom szélét feszegetik, feszegetem. :)

Nem voltunk olyan nagyon sokáig, mondjuk egy órát, de nem mertem tovább maradni, nehogy végül ne bírjanak hazajönni. Főleg Marci, akit így is félúttól már csak keksszel lehetett motiválni a haladásra, de végül szépen hazajött. Oda-vissza 4.5 km-t futóbicajozott, plusz még amit a pályán ment. Nagyon büszke voltam rá :)

A nagyok meg teljesen fölspanolódtak az egésztől. Igaz este őket sem kellett altatni. 

Hazaérés után rögötn a fürdőkádba parancsoltam mindenki, centi vastagon állt mindannyiónkon a szürke por. Másnap sem kellett azon gondolkodnom, hogy mit mossak :)