Huszonnyolc plussz

Nem olvastam vissza az eddigi Simivárós (igen, egyelőre Siminek hívjuk:)) bejegyzéseimet, de el tudom képzelni, hogy mindegyik azzal kezdődik, hogy rohan az idő, és már itt és itt tartunk. Ezt most is el tudnám mondani, az idő még mindig könyörtelenül rohan, bár vannak olyan rossz napjaim, amikor viszont azt gondolom, hogy nem ennek sosem lesz vége. Sem  a napnak, sem ennek a babavárásnak. Aztán csak vége lett a napnak, és egyszer csak vége lesz ennek a pocakosodásnak is...nem is olyan sokára. Kedden már a 29-dik hetet töltöm, aztán gyorsan itt a 30, és onnan emlékeim szerint már nincs megállás. Bár az emlékeimre mostanában nem szívesen hagyatkozom, mert ha a korábbi terhességeimre gondolok, és még ha súlyozom is a dolgokat az idő mindent megszépít faktorral, még akkor is úgy emlékszem, hogy nem kínlódtam ennyit, mint most, és ha igen, akkor is leginkább a végefelé, amikor már úgymond megengedett egy kis kínlódás. De most... most mintha folyamatosan csak nyűglődnék. Legalábbis én is így érzem. A környezetemet meg inkább meg sem kérdezem. 

Már az elején sem voltam jól. Aztán talán volt egy-két jó hetem, de alapvetően nem mondanám olyan felhőtlen boldogságnak ezt a babavárást, valami bajom mindig van. Hol brutál fáradt vagyok, hol ideges, hol ideges és fáradt egyben, hol itt nyom, hol ott feszít, ennék is meg nem is, és persze savasodok is. Lomhának és hatalmasnak érzem magamat, és a nagytestűségemet csak még jobban kiemeli az, hogy nyár van, jó idő, és nem lehet a kabát mögé bújva elbliccelni a tükörrel való szembesülést.

A Similak pedig egyre csak nő és nő, és kicsit ijesztő, hogy meddig fog még nőni, mert már most is hatalmas, ennek ellenére úgy érzem mégsem fér el, most már mindenhol ott van, mindenhol kapirgál, vagy épp kiteszi a kis tappancsát éppen oda ahová a nagytesók is kitették. Hát nem mindig kellemes, de azért alapvetően szeretem amikor lubickol. 

A Nagyok várják. Máté tervezget, mi hogy lesz majd ha itt lesz a picibaba, például hogy ki hová fog feküdni a nagyágyban. Szerinte simán el fogunk férni, mert ha ő ÍGY (mutatja) fekszik, Milán meg ÚGY, akkor közéjük még bőven elfér a kisbaba. Nem mondom, hogy nincsenek kételyeim ezen a téren, de majd meglátjuk ha eljön az ideje. Aztán most már az is nagyon foglalkoztatja, hogy ki fog rá vigyázni, amíg én kórházban leszek. 

Milán pedig rendszeresen a pólója alá gyűri a nyuszikáját és úgy sétálgat vele fel-alá.  Aranyos:)

Ma pedig annak örömére, hogy éppen akkor voltam felöltözve, amikor Feri is itthon volt, gyorsan lőttünk pár fotót, és a nagy fényképezkedéshez Máténak is megjött a kedve, aki viszont épp a farmer és a melegítőalsó között volt félúton kisgatyában:)