Csúszdakaszkadőr

Milán nem egy félős fajta. Ha azt mondom, hogy nulla félelemérzete van, akkor nem járok messze a valóságtól. Furcsa volt nekem ez a bátorság Máté után, akit úgy kellett még a kis csúszdára is felkönyörögni, és soha egy fél méterre el nem távolodott volna tőlem hasonló korúan. Milánt ezzel szemben nem érdekli, hogy én ott vagyok-e vagy sem, megy és teszi a dolgát. Nem mondom, hogy ebben a formában rém szórakoztató velük egy játszóteres délután, mert mire kettőt pislogok Milán már régen nem ott van, ahol fél pillanattal előbb volt.

Tegnap is mire körbenéztem már két nagyobbfajta fiú között araszolt felfelé a nagycsúszdára, ami egy várszerű építmény, amiről jön le egy sima egyenes és egy kanyargós csúszda, és épp annyira magas, hogy ha felmászik a tetejére, akkor egyáltalán nem érem el, hogy megfogjam.

Eleinte megelégedett az egyenes csúszdával. De egyszer kisasolta, hogy egy lépcsőfokkal feljebb fel nem derített lehetőségek vannak még számára, és térült-fordult már ott csücsült a kanyargós csúszda legtetején, ahonnan vígan integetett le, füligvigyorral az arcán.

Nekem már ez is kicsit több volt mint elég, de mivel láttam, hogy szépen biztonsággal csúszik le, és ennek a sárga csúszdának még magasabb is a pereme, mint a zöldnek, így hagytam, had menjen még egy kört. De a következő menetben a fiatalúr rátett még egy lapáttal, ugyanis már nem volt elég neki, hogy a nagyokkal vegyüljön, hanem megkapaszkodott a csúszda peremében ott fenn, és himbálta magát. És miközben én veszett egér módjára kalimpáltam neki a földről, hogy azonnal üljön le, és csússzon lefelé, ő csak himbálta magát újra és újra, miközben kajánul a képembe vigyorgott.

Aztán nagy nehezen megszánt, rászánta magát a csúszásra, és amikor végre földet ért kíméletlenül hazatereltem a bandát. Szívinfarktus közeli állapotból és ősz hajszálakból elég volt mára ennyi.