Hiába reménykedtünk, és kértük az égieket, hogy bármikor máskor, csak holnap ne essen, vasárnap reggel még mindig zuhogott. Kicsit nagyon szomorkásan vonultunk le reggelizni, és elfoglaltunk egy ablak melletti, tengerre néző asztalt, hogy szemmel tarthassuk az időjárást, hátha jobbra fordul. Nem fordult. De mi osztottunk-szoroztunk és igazából két lehetőségünk volt, vagy lefújjuk Velencét, és Triesztben ázunk szét, vagy nem fújjuk le, és Velencében. A másodikat választottuk, de leginkább azért, mert már annyira beleéltük magunkat, főleg én, hogy megyünk, hogy keserűséggel töltött volna el, ha mégsem.
Így hát felöltöztünk jó melegen, magunkhoz vettük az esőkabátunkat és autóba pattantunk.
Kicsit magunk is meglepődtünk, hogy nincs is ám Velence olyan közel, mint ahogy azt mi gondoltuk, (persze, mert a térképen csak alig 2cm a távolság), igazából 160km körül van, és kb. másfél órát autóztunk, mire megérkeztünk. A fiúk szerencsére, a változatosság kedvéért aludtak egy nagyot. (esőben, autóban mindig nagyot tudnak aludni) Út közben végig szakadt az eső, csak a vége felé kezdett kicsit felszakadozni, és volt kb. 5 egész perc is amikor nem esett. Ilyenkor én elkezdtem bizakodni, hogy hátha... de mégsem.
Velencébe nem lehet autóval behajtani, csak a város széléig, addig ameddig a busz és a vonat is bevinne. Mi is besoroltunk a hatalmas parkolóházak egyikébe a Piazzale Roma közvetlen közelében, ahol a buszállomás is van, és pont mellette volt a vaporetto végállomás, úgyhogy nem is kellett sem keresgélni, sem bóklászni, hanem parkolás és cókmókösszeszedés után rögtön felpattantunk a vaporettóra ami elvitt minket a Szent Márk térig (Piazza San Marco).
Mire odaértünk éppen nagyon esett az eső, de ennek ellenére rengeteg ember volt, esernyős, esőkabátos, ki hogy, és mindenki igyekezett a lehető legjobb esőmentes helyeken végigslisszolni, ami jelen esetben a Dózse palota árkádsora volt. De bárhogy is esett, a tér szépségéből ez semmit nem vont le. Igaz, hogy a tervezett nagy bámészkodás, téren kószálás, galambkerülgetés elmaradt, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.
Innen valahogy belekeveredtünk a tér mögötti sikátorok forgatagába, leginkább azt sem tudtuk merre járunk éppen, csak sodródtunk a tömeggel, hídra fel, hídról le, csatornán keresztül, szívtuk magunkba a velencei életérzést, és néztük az álarcárusok kirakatait.
Mikor aztán egy téren lyukadtunk ki, akkor már elég elázott csirkének, elcsigázottnak, és éhesnek éreztük magunkat, így bevonultunk melegedni és enni egy étterembe. Nem voltunk ezzel egyedül, tömve volt a hely, ennek ellenére elég gyorsan megkaptuk a forró teánkat és a pizzánkat.
Mire kijöttünk kicsit javult a helyzet esőfronton, de csak annyit, hogy hol elállt teljesen, de aztán duplaolyan erősen kezdett megint esni, és mivel tök jól megszáradtunk, még a cipőmet sem éreztem vizesnek, nem nagyon volt kedvünk újra bőrig ázni, így felpattantunk az 1-es vaporettóra, és fuvaroztattuk magunkat a Canale Granden, mely a város fő közlekedési útvonala, és véges végig paloták és templomok szegélyezik a két partját.
A fiúknak nagyon tetszett a hajózás, én pedig annyit fényképeztem a fedett rész alatt, hogy teljesen bepárásodott a gép lencséje. (aztán szerencsére hamar kiszáradt).
Innen már ki sem szálltunk még egyszer, hanem rögtön az autónkhoz mentünk, és mentünk vissza Triesztbe.
Az eső ellenére nagyon szép napunk volt, egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk, sőt... nyilván kicsit jobb időben sokkal több mindent láthattunk és csinálhattunk volna, de így is szuper volt. A város esőben is nagyon magával ragadó, kicsit Amszterdam-os, hangulatos. Ha rajtunk múlik, akkor biztos, hogy jövünk még, hisz annyi minden kimaradt, és mert Velencét látni... és újra látni...és újra látni...
Viszlát Velence!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése