Még emlékszem az első esténkre.... mintha csak tegnap lett volna. A
frissen vágott hasammal nem éreztem magamban annyi erőt, hogy szopi után
kikecmeregjek a hipermagas kórházi ágyból és visszategyem az neki
rendelt kis zsúrkocsiba. Így ott maradt mellettem. Meg se mertem
mozdulni, igaz, meg se tudtam volna, mert annyira féltem, hogy történik
vele valami, összenyomom, ráfekszek, bármi.... még a kislámpát is égve
hagytam. A szobatársam egész este síró kislánya cseppet sem zavarta a
mi kettőnk idilljét. Csak néztem Őt.... le sem tudtam venni róla a
szememet. Olyan szép volt, olyan békés, olyan nyugalom áradt belőle.
Aludt. Csöndesen, békésen, a kis ráncos kezecskéit össze voltak téve.
Ha fölé hajoltam óvatosan, nehogy felébresszem, akkor éreztem, ahogy a
kis pihéket a buksiján, és a babaillatot.
Minden este rácsodálkozom, hogy milyen nagy már... hogy meddig ér az ágyban. Már nem kisbaba.
És minden éjjel rácsodálkozom, hogy mégis milyen kicsi még.... amikor
alszik, ugyanolyan mint amikor még csecsemő volt. Ugyanolyan az arca,
ugyanolyan békés, és ha fölé hajolok ugyanúgy érzem a kis hajának
csiklandozását, és a Matyiillatot.
Napról-napra ügyesebb és okosabb.... minden napra van valami új.
Bébialvós képek:
Mostani friss, Apával alvós:
Ui: Utólag rájőve a cím mindenképpen találó, nemcsak Matyi közelgő
második születésnapjára igaz, hanem arra is, hogy alig több, mint 1
hónap híján már két kis pihésbuksijú , szundiillatú fog mellettünk
szuszmákolni. Alig több, mint 1 hónap múlva, újra ott fogok feküdni egy
kórházi ágyon, és mellettem lesz egy apró kisbaba... és szerintem
ugyanúgy nem fogok tudni aludni mint akkor, és ugyanúgy ámulatba fog
ejteni a gyönyörűsége, és ugyanúgy könnycseppek lesznek a szememben,
mint akkor.... Jó lesz újra átélni azokat a perceket:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése