Két napja zuhog az eső. És rohadt hideg van. Máté már két hosszúujjúban
nyomja a napot, de még így is hideg az orra. Csak abban bízom, hogy meg
nem állna egy percre sem, így talán nem fázik meg. Mára már megszokta a
hideget, de az elmúlt két napban teljesen használhatatlan volt, annyira
szenvedett. Mindig csak ölben akart lenni, ráadásul csak az enyémben,
pedig anyu szívesen hurcolászná ölben is ha kell. De ma már jókedvű
volt, és egyedül indult felfedező körútra a lakásban. Persze időnként
leült, megpihent és visszanézett, hogy megvagyok-e még. Néha bedob
egy-egy kölesgolyót, mindig talál valahol, mert olyan mint egy kiskutya
aki eldugja a csontját. Persze jól összenyálazva dugja el, hogy jól
odatapadjon és ne guruljon el. És fecseg. Megállás nélkül. mamama, bababa, ebbebe, dadada, néha mond olyat, mintha anya lenne, és persze az addide
a legnagyobb sláger. Mindenhol feláll, már nem kell neki igazi
kapaszkodó, a fal mellett is megy neki. És mint egy kisegér, minden kis
lyukba bemászik. Szóval be vagyunk ugyan zárva a lakásba, de egy cseppet
sem unatkozunk. Mondjuk Máté nélkül biztos egy bögre teával, meleg
pléddel betakarózva, egy fotelbe kuporodva egy jó könyvvel telne el a
napom, és akkor sem unatkoznék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése