Olyan fáradtan keltem reggel, ahogy már
régen nem. Érzem, hogy jönnek a hűvös reggelek, amikor olyan jó még egy
utolsót süppedni a jó meleg ágyba, nyakig húzni a takarót. Ha nem
kellene mindig olyan baromi korán kelni, akkor szeretném is ezeket a
reggeleket, ha addig lustálkodhatnék az imádott galériámon, ameddig csak
akarok, és csak akkor merészkednék le, amikor a friss kávé illata már
belengi a szobát. Füleimmel hallom, ahogy a konvektorban újra és újra
fellobban a láng, jelezve, hogy irtó hideg lehet odakint.
Régen
nagyon sokat sétáltunk Ferivel a hideg a téli éjszakában. Lábunkkal
mindenféle alakzatokat rajzoltunk a friss hóba, és aztán lábujjhegyen
távoztunk, hogy nehogy megsértsük a kész művet. (Már amennyire téli
bakancsban lehet lábujjhegyen menni) Szép idők voltak azok. Emlékszem,
mennyire fáztam, összeölelkezve róttuk Veszprém utcáit, oda-vissza. A
kezemet mindig a Feri zsebébe tettem, és úgy mentünk. Nagyon jó volt!
Pesten
ezek a séták szépen elmaradtak, amióta itt élek, nem is tudtam annyira
örülni a télnek, mert itt pillanatokon belül sárrá változik a szép fehér
hó. Remélem, hogy ha lesz egy szép új lakásunk, egy szép kis kerttel,
akkor azért újra tudok majd örülni neki. (Bár még nem döntöttünk, melyik
lakást vegyük meg, de eléggé a kertes felé hajlunk).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése