Olasz nyár 5/3. - Cinque Terre- Corniglia

 A fiúk elmentek a magyar-portugálra, én pedig épp egy szülői értekezlet után vagyok, úgyhogy misem jobb időpont ez arra, ha már a délutáni futásomról lecsúsztam, mert 7 után értem haza, majdnem fél 8, akkor meg már nem éreztem magamban a flow-t, szóval misem jobb időpont ez arra, hogy visszamerüljek a nyárba, és hiszen még naplózásilag még javában benne vagyok, még ha a napjainkban már nyomkoban sem fellelhető. 

Szóval Moneglia után, meg miután megtaláltuk a fiúkat az alagút túloldalán, még hosszasan kivártuk a sorunkat a vécénél, majd vonatra pattantunk újra, és mentünk megint vagy 3 percet. Innen, ha jól emlékszem egy igen zsúfolt vonatra tudtunk felszállni, plusz már eléggé a déli napsütés tűzött odafentről, úgyhogy amikor a zsúfolt, de hűvösebb vonatról leszálltunk, akkor arcul csapott bennünket a hőség. 

Corniglia az egyetlen falu az 5 közül, amely nem közvetlenül a tengerparton fekszik, hanem fenn a szikla tetején. 2 lehetőség van a faluba feljutásra, nyilván fel is lehet sétálni azon a néhányszáz lépcsőn amit a vasútállomás mellett láttunk felkanyarogni a hegyoldalon a szőlőtőkék között, (ohne árnyék) , vagy van egy kisbuszjárat, ami fel meg le hurcolássza az embereket. 

Mondanom sem kell, hogy a gyerekek buszpártiak voltak. Amikor megérkeztünk pont elment egy busz. Olyan hagyományos kisbusz, tizenvalahány fős. Nyilván a férőhelyek számánál legalább 3szorannyian ácsorogtunk a vélt buszmegállóban. Tanakodtunk is, hogy mi legyen, már -már majdnem elindultunk felfelé, merthogy úgysem férünk fel ennyien a buszra, meg 5en vagyunk, meg ki tudja mikor jön vissza, vagy mikor indul, de közben százfokkal sütött a nap a fejünkre, ami kicsit visszatartott minket a hegyoldaltól, tudván, hogy ott aztán biztos kirédzselnek a fiúk. Végül addig-addig tanakodtunk, hogy végül csak befutott egy busz, amire némi közelharc árán fel is tudtunk szállni, és már a második percben ott a busz hátuljában tudtuk, hogy jobban jártunk volna, ha gyalog megyünk... Merthogy szaunameleg volt. Konkrétan cseppekben folyt rólunk az izzadság. 

Ahogy felértünk a faluba, és kiszálltunk, rögtön leültünk ott egy kis térre a fa alá megenni a maradék foccacciánkat. Körülöttünk csupa francia ült. Míg mi csak úgy levetettük magunkat egy épp megüresedő helyre, és próbáltunk üzemi hőmérsékletre visszahűlni, ők a fa alatt piknikezést sem csak úgy csinálták, szépen ki volt terítve az ölükbe/hátizsákjukra egy vászonszalvéta, evőeszközök, kajásdoboz, minden, ahogy kell. Majd szépen elcsomagoltak, összehajtogattak, és már mentek is tovább. Mi csak úgy kézzel szétosztottuk a zsákban már teljesen eldeformálódott, zsírosra ázott papírba csoamgolt foccaccia maradékokat. hát ki hogy :-) 

Piknik közben ezt láttuk :-)

Aztán bevetettük magunkat a szűk sikátorokba. 

Állítólag, mivel ez a legkisebb, és a legnehezebben megközelíthető falu az 5 közül,  itt kevesebb a turista. Mi legalábbis erre készültünk. Hogy majd itt kifújjuk magunkat, megpihenünk. Ennek ellenére szerintem jó nagy tömeg volt, csak úgy hömpölyögtünk a szűk utcácskákban, bárhol néztünk ki a házak között, a külső falakra épült teraszokon csurig ültek az emberek. Szóval érzetre nem voltak kevesen, se kevesebben, mint máshol, sőt, itt talán még nyomasztóbb volt a zsúfoltság, és szűk helyek miatt nagyobb a zaj. 

És mivel ebédidő volt, mindenhol ettek, ahová csak le lehetett egy kicsit ülni, ott ültek. 

Persze itt is van egy 14. századi templom. 

Hogy elmeneküljünk a tömeg elől kis kacskaringóval egy kilátóteraszhoz jutottunk, ahol mi is szusszantunk egyet, és zavartalanul  gyönyörködhettünk partszakaszban és a tengerben. 

Nem időztünk itt sokat, feltöltöttük a foccaccia és vízkészletünket, és indultunk. Lefelé menet pont elcsíptünk egy induló buszt lefelé, amin nem is volt tömeg, még ülőhelyünk is volt, és a klímát is lehetett érezni, miközben lefelé suhantunk a paradicsom és szőlőföldek között. Így nyertünk egy kis időt, és megspóroltunk némi fáradtságot.