Őszi szünetes kirándulás- Hollókő

Nagyon vártuk már az őszi szünetet. Ez a majdnem két hónap suli a hosszú kihagyás után teljesen leszívta az összes energiánknat, és a végére már a kezdeti lelkesedés is eléggé megkopott. 

A szünet első fele, ahogy már írtam, a mindenféle focis kötelezettségekkel telt, így akkor itthon voltunk és tettünk-vettünk. Az a baj az itthon töltött idővel, hogy egyáltalán nem pihentető. Senkinek sem. Mert itthon vagy mindig van mit csinálni, vagy kéne valamit csinálni, a fiúk meg ha nem figyelünk oda eléggé, akkor sittysutty rácuppannak a kütyüjeikre, és fel sem tűnik nekik, hogy eltelt a nap. A semmivel. Szóval az itthoni napok java része azzal telik el, hogy kordába tartsuk a tabletezésüket. Ez olyan húzd meg- ereszd meg macska-egér játék, mert ha megendejük, hogy játszanak valameddig, akkor persze tovább nyomják, és vérig vannak sértve, ha végül elkobzás van. Ha elkobzás van, és feltételek, nem kell nagy dolgokra gondolni, nem kell lehozniuk a csillagokat az égről, vagy felásni a krumpliföldet, csak hogy mondjuk ebéd után/ ha rend van a szobátokban/ ha olvastatok egy órát/ ha délelőtt elfoglaljátok magatokat a kertben stb... na ekkor meg a folyamatos rugózás megy, hogy de hogy mikor játszhatom le a meccset, nézhetem meg az állatokat, vagy mit tudom én... Szóval... mindenkinek az a legjobb, bár ezt ők nem mindig vallják be, hogy ha kimozdulunk itthonról világot látni és friss levegőt szívni. 

Így történt, hogy amikor kedden hazaindultunk Ózdra, ( még mielőtt megint ránk nem zárják a várost) akkor út közben lekanyarodtunk Hollókő felé. Egyrészt, hogy kihasználjuk a szép őszi időt és kint legyünk a levegőn, de anya kis panellakásában nyomuljunk napestig, másrészt, amikor egyszer Hollókőn jártunk, még babakocsival, ( nem most volt), akkor nem néztük meg a várat, ami azóta is ott fityegett megnézetlenül a bakancslistánk elején. 

Igazán szerencsénk volt, hogy ilyen szép őszi szünetet kaptunk, volt már ennél sokkal rosszabb is, amikor egész végig esett, és külön mázli, hogy a színes őszi lombkoronák időszaka is épp mostanra esett. Nem lehet ilyenkor eleget a természetben lenni, én mondom. 

Szóval odaértünk-leparkoltunk-fizettünk- és már indultunk is a vár felé. Alig párszáz métert kell csak sétálni a várig. Persze, ha lett volna egy hétvégénk itt, akkor találhattunk volna hosszabb túraútvonalakat is a környéken hegyein, de most nem volt erre lehetőségünk. De annyira szép idő volt, főleg déltájban, amikor odaértünk, hogy a fiúk kabát nélkül jöttek fel a várig. 

A várkapun belépve, egy enyhe kanyar után olyan katicabogár invázió rontott ránk, amilyet én még soha az életben nem láttam. Már-már elviselhetetlenül támadtak ránk, és bár nem félünk a katicáktól, de amikor hemzsegtek a fejünk körül, meg a szemünkbe, szánkba, orrunkba is belerepültek, az azért nem volt olyan kellemes. Mindenki csak hadonászott maga körül, hogy kiérjen a katica-csapdából. 

Minden, de minden csupa katica volt. És nem csak 1 féle, hanem egy csomó féle-fajta. 

De amikor megvívtuk a csatánkat és  kikeveredtünk a katicák közül,  és az árnyékosabbik oldalra értünk, akkor végre körbe is tudtunk nézni. Hát az valami gyönyörűséges volt. 

Nógrád megye egyébként is a szívem egyik csücske, a lágy lankáival. Ilyen színesben pedig még annál is szebb. 

A várat könnyen és gyorsan körbe lehet járni, van néhány kiállítóterem, makettek, fegyverek, berendezési tárgyak,  de a vár igazi különlegessége a minden oldalóról megcsodálható panoráma, a teraszokon én akár órákig is el tudtam volna ácsorogni. 

Ott, a kapunk túl vár a nagy katica-hadsereg, akikkel kifelé menet is meg kell küzdeni. 

A hegyoldalon még lesétáltunk a faluba, azt azért ki nem hagynám, hiába, hogy ott már jártunk réges régen. 

NAgyon klassz volt, hogy szinte alig lézengett ember a macskaköves utcácskákon. Voltak néhányan, de hol van ez egy húsvéti, vagy tavaszi hatalmas tömörüléshez képest... 

Innen nem mentünk vissza a bátonyterenyei útra, hanem Salgótarján felé mentünk haza. Óóóó ez a "felső" út is annyira szép!