Hétvégén volt ugyanis a Vivicitta futórendezvény a városban. Direkt nem futóversenyt írtam, mert nem verseny ez, hanem igazi örömfutás, élményfutás, csapatépítés, együtt levés.
Szombaton kezdődött minden, egy sulis közös futással, 2.4 km-en. Bár korábban Máténak azt ígértem, hogy majd a vivicittán futunk egy 7 km-t, de mivel hirtelen felindulásból félmaratonra is neveztem, annyira nem vagyok elszánt és vakmerő, hogy előző délután még egy hetest is letoljak, így ez ugrott. Maradt az iskolai futam, de nem is volt ezzel baj, hiszen évről-évre, ímmár harmadjára futunk így együtt.
Kicsit késésben érkeztünk meg a szigetre, de még épp időben, hogy mindenre legyen bőven idő, megtalálni a gyülekezőpontot, vécé, rajtszám, közös fotó, ki vigyáz a csomagokra, nincs biztosítótű, leadjuk-e, ne adjuk le, mindenki megvan?, szomjas vagyok, ki kivel fut?, gyerünk a rajtba, hajrá, hajrá!!!
Hát nagyjából így. De jóóóó buli, már-már kihagyhatatlan.
Persze nyilván nem egy kupacban futunk mindannyian, hanem szépen leosztódik, hogy akkor ki kivel. Egy gyerek sem fut egyedül, mindenki mellett van felnőtt, és nyilván itt nem a gyorsaság az elsődleges cél, hanem hogy célbaérjünk. Ettől függetlenül a gyerekek persze, hogy versenyeznek, mivel most 2 gyorsfutó sem volt jelen, egyéb elfoglaltság miatt, így elöl egy 3 fős társaság (Mátéval) vezetette a csapatot egy apukával, és nagyon jó, 14 perc alatti idővel futottak be a célba.
Én most Milánkával mentem, szépen, lassan, többször is megpihenve, hogy ne terheljük túl. Persze amennyire nyűglődött középtájon, hogy ő már nem bír jönni, úgy belesprintelt az utolsó 150 méterre, hogy alig értem utol.
Feri meg Marcival futott. Kicsit csücskös volt, hogy majd Marci hogy fogja bírni, vagy egyáltalán hajlandó lesz-e a lábán végigcsinálni, vagy nyakba kéredzkedik félúton, de azt mondta Feri, hogy ügyes volt nagyon, végig a lábán jött. Igaz, amikor meglátta a budai hegyeket, akkor felháborodott, hogy na ne már, hogy még oda is fel kelljen menni, de aztán a vége felé állítólag szárnyra kapott, és ügyesen célba futott. A befutócsomagjával már büszkén feszített Feri nyakában. :-)
A jól megérdemelt uzsonna :-)
A rendezvényt a szokásos piknikkel (a fiúk focival) zártuk, és hullafáradtan értünk haza. A gyerekek még Milán osztálytársával kint játszottak az udvaron, amíg mi próbáltunk életet lehetni magunkba odafönt. Muszáj volt, mert másnap is kemény nap várt ránk. Én félmaratont mentem futni, a fiúk pedig maratoni focis szülinapra voltak hivatalosak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése