A hét

Huss... volt nincs... elröppent.

Hétfőn Milán világvége hangulatban vonult ki a suliból. Két rossz híre is volt egyből. mikor ezt kimondta végigfutott a hátamon a hideg, és már mindenre gondoltam, hogy elesett, megütötte magát, nincs jól a lába, mittudomén, mire kinyögte, hogy 2 feketepontot is kapott, mert a hétvégén nem csinált házit. Hmmm.... nem mintha nem kérdeztem volna meg tőle x+1-szer, hogy Milán neked nincs házid? nem kell semmit sem csinálnod? Amire rendre jöttek a nemek. Én meg elhittem, mert újabban azt a szokást vettem fel, én galád, hogy nem futok felesleges köröket a dolgaikért, max. figyelmeztetem őket, hogy jó lenne tanulni/gyakorolni/olvasni, és persze segítek feladatot megoldani is ha kell, de az, hogy az orruk alá van tolva a könyv, a füzet, a hegyezett ceruza, és majdhogynem már én oldom meg a feladatot is, na az nem megy. Így maradt ki Milánnak a hétvégi 2 db matekpélda. Hát így indítottuk a hetet. Persze eleinte én voltam a hibás. De mire elértünk a buszmegállóig rávilágítottam, hogy a házi feladat, az nem az én házi feladatom, mint ahogy a fejben tartása sem az. Belátta, de ez egy újabb lavinát indított el, mégpedig, hogy e miatt  most már biztos nem lesz ötös a havi jegye, sőt mi több év végén sem lesz már tiszta kitűnő, és egyébként is tutibiztos, hogy neki van az osztályban a legtöbb feketepontja, ergo ő a legbutább, és és kész sluddzpassz odavan az élete, nem lesz belőle semmi. Nem mondom, hogy nem volt megmosolyogtató ez a performansz. Az volt, de csak az orrom alatt mertem somolyogni.
Amikor leszálltunk a buszról, mondtam neki, hogy ha veszünk egy fagyit a sarkon, akkor az segít-e egy kicsit, hogy helyreálljon a világ rendje. Azt mondta igen. Igen ám, de a cukrászdában attól a naptól kezdve már nem árultak fagyit! Teljes armageddon. Hazáig sírt, hogy neki ez a nap az életének legrosszabb napja, az már biztos.
Talán kedden  Marci elesett az udvaron az oviban, és lezúzta a térdét. Még a gatyája is kilyukadt. Szép horzsolás volt a térde közepén, de azért nem halálos. Ő persze bele akart halni.

Kedden sportorvosnál voltunk Mátéval, és bár én azt gondoltam, hogy akkor aznap már nem megyünk suliba, Máté mégis bement, mert az 5-dik órában versenyre készülést tartott Angéla néni, és nem akart ebből kimaradni. Onnan a háziorvoshoz mentem, hogy leadjam Milán kórházas papírjait, mert a múlt héten szabin volt a doktornő. Mire onnan hazakeveredtem már levegőt venni sem volt kedvem.

Szerdán Feri megint elutazott, a fiúknak meg elmaradt a szolfézs. De mivel délután Máténak hegedűje van, elhoztam őket 2-kor, hogy majd itthon még gyakorol óra előtt, meg itthonról kényelmesen el tudunk menni együtt, és nem kell Milánt itthon hagynom egyedül, mert ő nem tud sietni. A kényelmességből az lett, hogy egy megállóval hamarabb szálltunk le a buszról, mert eltévesztettem, mert ott szoktunk gyakrabban leszállni, csak a hegedűhöz mehettünk volna még egyet. És pont akkor villamos sem volt se közel, se távol, 6 percet, amit meg mutatott a kijelző már nem tudtunk várni, így egy megállót sétáltunk. Ettől Marci és Milán teljesen "kikészült", de a fáradtságuk szerencsére csak addig tartott, amíg le nem pakoltunk a sulifolyosón, és el lehetett kezdeni játszani. Ahhoz már nem voltak fáradtak. Bezzeg hazafelé. Nagy kaland volt, mert a tömött buszon csak az ajtóhoz préselődve tudtunk utazni. Marci két megállót sírt, hogy ki fogok esni a buszból, míg Milánt két kézzel fogtam, nehogy elessen a sánta lábával. Szerencsére utána kicsit oszlott a tömeg, és Marci odafért a sofőrbácsi ablaka mellé, és nézte, hogy vezeti a buszt.
Ja! Ugyanezen a napon Marci focizás közben beleborult az oviudvaron egy bokorba, és felhasította az arcát szemtől állig. Jó csúnya seb maradt utána, de legalább nem a szemét csapta ki. Csak hogy találjuk meg a rosszban is a jót. :-) Azóta már gyógyul, és talán nem lesz utána nyom.

Csütörtökön az iskolások színházba mentek. Máté kapott egy beírást, miszerint a buszban "szégyent hoztam osztálytársaimra és tanáraimra". Kérdem tőlük, 3-an jöttek le együtt, mert mentek focizni, hogy mi volt ez. Azt mondták, hogy a hátsó sorban ment valami idétlenkedés, hogy elhúzták a függönyt, és kifelé integettek, meg grimaszkodtak, de Máté is meg a másik két srác is azt mondta, hogy Máté nem is volt benne, ő előrébb ült eggyel vagy kettővel, ő csak nevetett rajtuk. Na most erre mit mondjak. Máskor ne nevess???? Meg egyáltalán, miért nem lehet ezt ott helyben megoldani, odamenni, rájuk szólni, szétültetni a delikvenseket, neadjisten közéjük ülni, és máris nincs bulizás, ha nem lehet. Mi értelme van ezt az ügyet hazaküldeni. Na mindegy. Ezen már sokszor morfondíroztam, megoldás nincs.
Csütörtökön Mátéék nagy pályás edzésen voltak bent a városban, ahová én hétszentség, hogy egyszer sem fogom elvinni, de tegnap volt fuvarjuk, az egyik apuka vitte-hozta őket kocsival, így ment. Fél 8-kor ért haza. Bepuszilt két tányér vacsorát, és mire kiosztottam a kicsiknek az esti tejüket addigra tátott szájjal elaludt.

Ma ünneplőbe kellett menni. Elvileg lesz valami kis ünnepség a tornateremben, majd minden osztály elmegy mécsest gyújtani az 56-os emlékművek valamelyikéhez. Idén, mivel jó idő van, Mátéék kimennek az 56-osok terére, egyébként csak a  Bosnyák térre mennének. Tegnap délben derült ez ki, hogy bemennek a térre, vigyenek bérletet vagy jegyet. Szerencsére Máténak még éppen van bérlete, így egy nagy huhhh-val elintéztem a dolgot. Délután viszont újabb üzi jött, hogy jó lenne, ha a gyerekek fedeles mécsest vinnének, abból is a műanyagot, hogy ne törjön mert azt könnyebben meg tudják gyújtani. Hát délután nekem már nem volt ingerenciám fedeles mécsesért rohangálni, meg egyébként is imádom a délutáni üziket, hogy holnapra azonnal kell ezmegaz,  úgyhogy Máté ( és Milán is, csak tőlük nem jöttek instrukciók) sima teamécsest vitt, aztán vagy meggyújtja vagy nem. Vagy majd hozza a következő beírást, hogy nem volt felszerelése, vagy mit tudom én. De azt majd az arcomra veszem akkor.

Estefelé Milánnak eszébe jutott, hogy a könyv, amit kedd óta keresünk, és már felforgattam érte a lakást, mert azt állította, hogy hazahozta hétfőn a suliból, mert ott nincs, de itthon sem volt, hogy az a könyv, most jut eszébe, hogy bizonyára ott maradt hétfőn a műfüves pálya sarkában... khmmm, khmmm. Merthogy ott tornáztak a többiek, ő meg kivitte a könyvét, csakhogy aznap egy másik kisfiú sem tornázott, és olvasás helyett "jót szórakoztunk Levivel".  Olyannyira, hogy a könyv meg ott maradt. Gyorsan írtam 3 üzenetet ide-oda, hogy keressük a könyvet, és tanácsot kértem, hogy hol keressem esetleg iskolán belül. Könyvtári könyv volt, úgyhogy jó lett volna megtalálni. Végül írtam a foxiedzőnek is, mert délután ők tartanak ott edzést, hogy esetleg nem látta-e. És igen!!!! Megvan a könyv! Ott volt a sarokban, ahová Milán lerakta. Örömhír, hogy meglett, de szomorú, hogy ezek szerint a focisták nem olvasnak, mert egyiknek sem kellett a könyv. :-(

Azt hiszem ennyi. Szóval élünk ám. Nagyon is.

Egy hét Mészároséknál című opuszt olvashattátok.