5 km Mátéval, pipa

Strapás hét volt a múlt heti. Azt, hogy Milánnak ez volt az első hete a suliban, és még nem volt igazán fürge, ( most sem az még, de alakul), ezt megtoldottuk még azzal is, hogy Feri nem volt itthon 3 napot. Milánt kezdetben hazahozom nagyjából ebéd után, kivéve szolfézsnapokon, mert hogy úgysem tud sok mindent csinálni az udvaron, csak nekem nyávog itthon, hogy ő csak a padon tud ülni.  Ami azt jelenti, hogy elmegyek Milánért, hazajövünk, aztán visszamegyek Mátéért, közben vagy fölszedem Marcit, vagy nem, ez Máté programjától függ, és megyünk hegedűre, vagy vagy foci, vagy, vagy, vagy... Szóval nagyjából oda-vissza ingázom az otthon és a suli között. De majdcsak lecsengenek ezek a napok is egyszer....

De ami fontos, és igazán említésre méltó az az, hogy Mátéval elindultunk szombaton a Spar maraton keretében rendezett 5 km-es távon, becsületes nevén a Riska Minimaratonon. Egy héttel ezelőtt neveztünk, egész addig bizonytalan volt, hogy az osztállyal futunk-e együtt, vagy futunk-e egyáltalán, az mondjuk időjárásfüggő volt. Végül csak beneveztünk 5 km-re. A 2.5-t már tavasszal is olyan kevésnek éreztem, a fiúk úgy végigsuhantak rajta, hogy fel sem tűnt nekik a távolság.

Nagy izgalommal vártuk a szombatot. Abban biztos voltam, hogy menni fog ez Máténak, futottunk már ennél hosszabb távot is. Pláne, hogy nem is volt szintidő megállapítva 5 km-en, és volt egy frissítőpont is út közben, így tutibiztos volt, hogy célba értünk. Mégis izgatott voltam, hogy hogy fog tetszeni Máténak.
Én nagyon szeretem azt a versenyhangulatot, ami egy ilyen rendezvényen van. Lüktet ilyenkor a ligetben az energia, az elszántság, mindenki egy célért van ott, lefutni azt a távot, amit kinézett magának, legyen az váltó, 2.5 km, 5, 10, vagy akár egy maraton. A rajtvonal mögött állva minden egyes alkalommal elhiszem magamról, hogy mindenre képes vagyok, és bármekkora távolságot le tudnék futni. De tényleg!
Szóval kíváncsi voltam, hogy Mátét is elkapja-e majd a gépszíj, hogy ő is úgy lesz-e vele, mint én, hogy már a célbaérkezés után azon gondolkodik, hogy mikor kellene megint futni egy még nagyobbat.

Időben kint voltunk a ligetben, nem akartam az utolsó pillanatra hagyni, hogy legyen idő kényelmesen mindenre. Leparkolni a bicókkal, leadni a hátizsákot, rajtszámot applikálni a pólókra, egy kis körbenézés, ráhangolódás, még egy pisi, ilyesmi...

És volt időnk fotózkodni is :-)

Marcinak fotóztunk egy nesquick nyuszit.

Én nem tudom, hogy mások hogy bírnak olyan remek szelfiket tolni, én ehhez totál béna vagyok, vagy valamelyikünk fél feje nincs a képen, vagy a háttér nem látszik, ami pont a lényeg, ugyebár, vagy legalább az egyikünk szeme be van csukva. 😜😛 Itt épp a Mátéé. Mentségemre legyen mondva, hogy annyira sütött a nap, hogy ha szembe álltunk a nappal, akkor becsukódott a szemünk, ha meg háttal, akkor nem láttam, hogy mi van a kijelzőn. De azért elbénázgattunk.

Gyülekezünk a rajtvonal mögött.

Rajt után kicsit nagy lendülettel indultunk neki, vitt minket a lelkesedés, de a Hősök tere után kicsit visszavettünk, mondtam Máténak, hogy inkább lassítsunk kicsit, aztán a végén legfeljebb meghúzzuk, ha van még bennünk erő. A lassításban segítségünkre volt az a sok kis alattomos emelkedő, ami a ligetben van, és persze egyet sem hagytunk ki a táv során. :-) 3 km-nél már kezdett fáradni Máté, de biztattam, hogy most már mindjárt itt lesz a frissítőállomás, és akkor iszunk egy pohár vizet. Azt mondta oké. Így is lett. Ittunk, és mentünk tovább. Folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy minden oké-e, nem fáj-e valahol, ( 4 km-nél kicsit szúrt az oldala, de aztán figyeltünk a légzésre, és rendbejött), és rendre elmondtam neki, hogy mindenképpen szóljon, ha nem jó valami, akkor megállunk, sétálunk, lassítunk, amit akar. De rendben volt, a kisebb gondookat menet közben orvosoltuk. pl. orrfújás.  A vége felé, 4 km után, kérdeztem, hogy maradt-e még benne szufla, azt mondta igen. Így kicsit meghajtottuk még a végét :-) Máté kicsit jobban, én alig tudtam vele lépést tartani, nem vagyok jó sprintelésben, de végül csak sikerült együtt befutnunk. 

31 perc alatt sikerült teljesítenünk a távot, ami szerintem nagyon-nagyon jó!

Nagyon klassz futás volt! Máté is élvezte. Örültem, hogy szépen bírta, annak meg még jobban, hogy én is :-) Na jó, én mentem volna még, 5 km után szoktam belejönni. De hát mondtam az elején, hogy ilyenkor elhiszem magamról, hogy képes vagyok bármire.
Szuper volt nagyon! És nagyon jóleső futást tudtunk magunk mögött.
Befutócsomag, befutóérem, pihi, kis nézelődés még itt-ott, aztán jöttünk haza.

Máté még be akart menni az actimel sátorba, mert ott osztottak actimel joghurtitalt már a verseny előtt is. Ott belebotlottunk egy fotózásba, amit Máté ugyancsak szeretett volna. Hát odaültünk mi is arra a kanapéra, és kaptunk 4 db kisképet, és egy gif-fájlt emlékül.

Megyünk tovább, nem állunk meg, vannak még terveink, igaz, ahhoz nekem is össze kell szednem magamat. :-) Fussatok Ti is, mert futni jó, együtt futni pedig még jobb!