Fotósnál

Évek óta tervezzük, hogy majd egyszer elmegyünk egy profi fotóshoz, aki majd csinál rólunk szép képeket. Nagyjából azóta, mióta Máté megszületett. De mivel Máté nem volt egy egyszerű eset kicsi korában, és gyakorlatilag végigsírta az első 1 évét, így az első évben ez kimaradt. A második évben ilyentájban Milánt vártam, és én nem akartam felpuffadt fejjel szerepeli a képeken. Persze a kismamafotózásnak is nagy mostanában a hagyománya, de valahogy én nem éreztem azt ott és akkor, hogy erre nekem szükségem van. A következő két évben nemes egyszerűséggel lecsúsztunk róla, mert mire észbe kaptunk, addigra már ott is volt  a karácsony.

De idén hogy, hogy nem, időben eszünkbe jutott! És tadam, meg is lettek a képek!

A fotózásról vegyes érzelmeim vannak. Most kicsit úgy érzem, hogy vagy túl sokan vagyunk, vagy a gyerekek még kicsik ahhoz, hogy egyszerre legyen mindegyiknek kedve csinálni, arról nem is beszélve, hogy még így sem sikerült egy olyan pillanatot sem produkálnunk, ahol mindenki majdnem egyfelé néz, nem pislog, senki sem fintorog, vagy szájatrág, vagy vakarózik, vagy akármi. 

Mikor megérkeztünk, akkor Milán volt a gyenge pont, és hol hisztizett, hol elvonult, hol duzzogott, de később is sokszor bojkottálta az elképzeléseket. Pl. egyáltalán nem volt hajlandó felvenni a mikulássapkát, az ünnepi képeken pedig a focilabdához ragaszkodott körmeszakadtáig. 

Aztán Marcinál szakadt el a cérna, és ő is hol sírt, hol nem, és semmiképpen nem lehetett belőle kicsalni még egy félmosolyt sem, pedig nagyon próbáltuk. 

Még talán Máté volt a legstabilabb, és legközreműködőbb, bár a végére már ő is elfáradt, és ilyenkor már eszét veszti. 

Összességében végül is jó volt, de borzasztó fárasztó, és idegtépő (legalábbis nekem), de meglepően sok jó kép született. Ennek ellenére nem tudom akarom-e én ezt még egyszer ebben az életben.
És akkor mutatok még képeket, a teljesség igénye nélkül.