Röpke hétvégi szentendrei séta

Néhány hete , amikor az új sötétkék Annapetinkben (amit azóta elhagytunk az uszodában)  Szentendréről olvastunk, eszembe jutott, hogy milyen nagyon régen jártunk már ott, talán a gyerekekkel még nem is voltunk sosem, pedig régen viszonylag sűrűn kilátogattunk, mert közel van, és bár eléggé turistacentrum, mégis ad egyfajta kimozdultunk otthonról érzést. Így aztán hétvégén felkerestük újra a régnemlátott kisvárost. A fiúk nagyon élvezték hogy a sétálóutcában szaladgálhattak kedvükre, nekik tényleg olyan kevés is elég, hogy jól érezzék magukat, hogy nem kell a járdán menni, hanem mehetnek az úton! Persze ahová csak lehetett, és tudtak felmásztak, bemásztak, benéztek, és Máté kívánságára még egy sikátort is kerestünk, ahová aztán bementek és megmásztak jó sok lépcsőfokot, hogy aztán lenézzenek a magasból.

Máté sikátora:)

Marcit is vittük:) Ő egy jó nagyot szunyókált a friss levegőn.

A sétából nem maradhatott ki a Duna sem természetesen. A parton sikerült Mátéról néhány szép képet is csinálni. Milánról mostanában nem lehet, ő dacol, mindig, mindenen. Ettől függetlenül felcsípett egy nénit aki segíteni akart neki, és akivel aztán még vagy 3szor találkoztunk, és aki végül haza akarta vinni Milánt:) (gondoltam is magamban, hogy nem hallotta még hisztizni, azért tesz ilyen meggondolatlan kijelentéseket.)

A mostani kedvenc Mátéfotóm:

Igaz, sikerült kiválasztanunk az esősebb-hűvösebb vasárnapot, de így is nagyon jót sétáltunk.

Az meg csak utólag késő délután derült ki, hogy családilag gyomorrontást kaptunk az ott elfogyasztott lángostól :-( Főleg a fiúk. Szerencsére gyorsan kiheverték. Másnapra már kutya bajuk sem volt.
Szentendrére pedig mielőbb vissza kell térnünk, mert a hegyre már nem mentünk fel olyan pórias dolog miatt, hogy  lejárt a parkolójegyünk :-S meg alvásidő is volt már, úgyhogy majd legközelebb.