Kettő

Olyan fura, hogy olyan sokáig mindig csupán 2 gyerekben gondolkodtam. Valahogy az olyan természetes volt, hogy kettő gyerekem biztos hogy lesz. Igaz, akkoriban csakis 2 lányt tudtam elképzelni magamnak:) Aztán valamikor akkortájban, amikor Milán már kezdett nem kisbaba lenni, akkoriban kezdte befészkelni a fejembe/fejünkbe a gondolat, hogy milyen jó lenne ha a babaszagú évek nem múlnának el olyan gyorsan, ha valahogy ki lehetne még tolni. De akkor még magam sem voltam biztos abban, hogy tényleg szeretnék-e harmadik gyereket. Nem tudtam, hogy vajon hogy érintene az, ha harmadjára is fiút kapnánk... féltem attól, hogy egy olyan hiányérzet keletkezne a lelkemben, amit már nem lehetne orvosolni, ha ellövöm az utolsó esélyemet is. Aztán szépen kialakult minden. Egyre biztosabb voltam abban, hogy biztos, hogy lesz még harmadik gyerekünk, aztán eljött az a pillanat is, amikor eljutottam oda, hogy nem baj, ha nem lesz lány, kisbabát szeretnék... újra... hogy még egyszer belefúrhassam a nyakába az orromat, hogy érezzem az illatát, hogy öleljem a kis puha testét, vagy hogy egyszerűen csak nézzem, és csodáljam. 

És aztán megszületett Simike :) És pont olyan pihepuha -picike volt, mint amilyenre emlékeztem. És ha ránézek, vagy csak rágondolok, akkor mindig csak az jut eszembe, hogy milyen nagyon jó, hogy van Ő nekünk. Igazi ajándék Ő, ahogy belesimult az életünkbe, és magával ragadott mindenkit. A Fiúk imádják. Szeretgetik, becézgetik, simogatják, vigasztalják, ringatják, és mind a ketten ki akarják venni a részüket belőle. Még Milán is, pedig ő sosem vonzódott a kicsikhez annyira, mint Máté, Marcival mégis olyan kedves, énekel neki, nyugtatgatja. Persze változhat még ez, de remélem hogy alapvetően nem nagyon fog. 

Marci pedig... most már nem csak eszik-alszik baba, bár még mindig beiktat 1-2 végigalvós napot, meg néha 1-2 végignyűglődőset is, de ha ébren van, akkor nézelődik, érdeklődik, forgatja a buksiját ide-oda, mikor épp hol talál valami kedvérevalót. Nem szeret egyedül lenni, azt azért nem... szerencsére nem is nagyon kell neki, hiszen mindig vagyunk itthon legalább ketten. És ha még egy kis törődést is kap, akkor gödröcskés mosollyal hálálja azt meg, és hevesen gőgicsél hozzá. Imádnivaló.

Mégis a legkedvencebb pillanatom az az, amikor este már csak az én ölemben jó neki. Ilyenkor befészkeli magát a bal karom könyökhajlatába, kis kezével pedig a ruhámba kapaszkodik, és csücsürítve elalszik. Nekem pedig hosszú percekig nincs szívem letenni Őt, mert olyan jó érezni a szuszmákolását. Ezek a percek csak a mieink.  ÓÓóó Mátéval is mennyit ültünk így!!!!! (mondjuk vele azért is, mert ha letettem akkor rögtön sírt). Aztán Milánnal kevesebbet, és most Marcival megint. És egyáltalán nem bánom, hogy ölbebaba:) 

Olyan jó, hogy itt van velünk:) Már 2 hónapja!!!!! Imádjuk!!!!