Én ededül!!!!

Az utóbbi hetekben talán ez a legtöbbet hallott mondat Milán szájából. Mindent egyedül akar csinálni, függetlenül attól, hogy tudja-e vagy sem. Ezzel még nem is lenne semmi gond, ha mondjuk soha nem sietnénk sehová, és lenne idő arra, hogy családilag kivárjuk amíg ő mondjuk cipőt húz, vagy pulóvert, vagy akármi mást megcsinál, amit épp a fejébe vesz. De sajnos nem mindig van erre idő. És amikor nincs, akkor persze bepöccen.

Aztán ott van az az eset, amikor nem sikerül neki valami. Például a pulóvert nem mindig tudja felvenni, mert nyakánál akar belebújni,  (tehát a nyaka lenne alul, ha sikerülne neki így felvenni) ami persze nem megy, és ilyenkor rendszerint még az egyik ujja is kifordítva van, úgyhogy végképp belegabalyodik. Ilyenkor szabályos dührohamot kap,és utána már az sem jó ha segítek, mert legszívesebben látni sem akarná a pulóvert.

De "én ededül" van az evésnél is, ami kábé olyan 60-70%osan működik is, attól függően épp mi van az asztalon. Mert a kanalas cuccokat relatív ügyesen megeszi, persze odacsöppen a ruhájára, de ezen már nem akadok fenn. (kivéve ha épp a kimenő ruháját foltozza éppen össze indulás előtt) De a rizzsel például még mindig csak úgyahogy boldogul, mert perszehogy ragaszkodik a villához, mint a nagyok, ellenben a rizs nem ragaszkodik annyira hozzá, így legalább a fele mennyiséget a földről seperem össze ebéd után.

De ő akarja tolni a bevásárlókocsit, ő akarja venni a péksütit a boltban, ő akarja még a szatyrot is hazacipelni, szóval mindent mindent ő egyedül akar csinálni, ami néha elég kiborító tud lenni, valljuk be.

De hát majdcsak belejön. Ez most egy ilyen kor. Ami azért vicces is tud lenni, ha ez az én ededül épp jó pillanatban talál meg, mint valamelyik reggel, amikor Máté még alig nyitotta ki a szemét, de Milán már őegyedül felöltözött, hogy menjünk az ododába.

Alul teljesen korrekt is volt minden, felül viszont volt némi eltérés az elvárthoz képest.

A pulóver ugyanis annyi sebből vérzett amennyiből csak tudott, kezdve ott, hogy Máté egy szennyesből elszedett felsője volt, aztán az eleje volt hátul, ráadásul kifordítva az egész. Milánt ezek az apróságok vajmi kevéssé izgatták és amikor meglátta hogy a fényképezőért nyúlok, roppant büszkén állt oda Máté mellé, aki azt se tudta  még, hogy melyik világon is van.

Talán nem meglepő, hogy valamiért egész nap ezt a számot dúdolgatom magamban: