Most
éppen a mairól beszélek, bár ide vehetném a tegnapit is, meg talán az
az előttit is, és ha jól belegondolok mostanában elég gyakran úgy
érzem, hogy kidobott magából a világ. Lehet hogy kezdek depressziós
lenni???
Na de vissza a mai napra, ami
igazándiból már tegnap elkezdődött, mégpedig azzal, hogy este csúnyán
összevesztünk Mátéval. Amikor azt mondom hogy csúnyán, akkor azt úgy is
kell érteni, hogy NAGYON CSÚNYÁN, és még akkor is igen finoman
foglamaztam. A részletekbe itt most nem mennék bele, igazából semmi
olyan extra dolog nem történt, ami máskor ne történt volna már meg,
csak a szokásos ezerszerkellrászólni, milliószorkelltúlordítani,
nemhallnemlátnemért semmit, csak őrjöng, mert persze nem aludt délben,
és tegnap estére már sok volt, elszakadt a cérnám, és kiborítottam a
bilit.
Eredménye persze nem lett csak annyi,
hogy jó nagy adag kétoldali síráson estünk át, és amíg Mátét Apa
vígasztalta a karosszékben, addig engem Milán a fürdőszobában. Majd
magamat ostoroztam, hogy szaranya vagyok mert ordítok a gyerekkel, meg
különben is. Majd az önvádam egyszer csak átcsapott önsajnálatba, mert
úgy éreztem hogy engem senki nem ért meg, (ezt még mindig így érzem
amúgy), hogy engem senki nem szeret, (ez se sokat változott), hogy
engem mindenki csak kihasznál és senki se látja, hogy bajban vagyok,
majd csak akkor amikor szívinfarktussal és/vagy idegbajjal egyszer csak
átköltözöm a túlvilágra, de akkor meg már késő bánat, sírhatnak
utánam, és bánhatják, hogy nem törődtek velem többet és hagytak
elenyészni ezen a világon.
Ebbe a hatalmas önsajnálatba végül csak
belealudtam, de a reggel sem hozott enyhülést, mert a fiúk ugyanúgy
összevesztek már korán reggel, Máténak már megint könyörögnöm kellett
hogy méltóztasson reggelizni, és még a minap frissen vásárolt nagykübli
vitamin is a földön landolt (ezt még most sem értem, hogy hogy
egyébként, gyanítom hogy Milán segítőkészsége is benne is volt a
dologban).
Aztán a kedélyek valahogy mégiscsak
lecsillapodtak, gondoltam itt az idő hogy megvalósítsam az álmaimat,
azaz végre rendet tegyek a webalbumaim között. Az a tervem, hogy Máté
régi albumát és a fiúk mostaniját össze szeretném rakni, az utazós
képeket pedig a Máté albumának a helyére szeretném, mert akkor
sittysutty be tudnám illeszteni a utazós blogba a képeket. De gondoltam
teszek egy próbát, és a Máté képeit egy tranzitalbumba teszem, hogy
egyáltalán működik-e. Ehhez akartam csinálni egy új gmail-es címet, de
nem sikerült, mert azt mondja nekem a gmail, hogy csak bizonyos korhatár
fölött regisztrál nekem címet. Nocsak, nocsak, mondom én, ilyet se
mondtak még nekem, hogy a magam a 32 évével én még a védett életkorban
vagyok. Mivel többszöri próbálkozásra is az arcomba kaptam, hogy mit
akarok én, a gyerekek védelmében meg satöbbi, satöbbi, akkor gondoltam
egyelőre jegelem ezt a projektet, hátha holnapra már nem leszek olyan
fiatal.
Aztán elszaladtunk Milánnal a postára.
Már a kapuban megrekedtünk mert míg én megnéztem a postaládát Milán
valamit bűvészkedett a kapuval és valahová becsípte valamelyik ujját, de
nem derült ki hová és melyiket, de elég kiadósan üvöltött. A postára
betoppanva újabb incidens közepébe csöppentem, mert amíg nyomtam egy
sorszámot addig a semmiből felbukkanó kis purdégyerek kikapta Milán
szájából a cumit és a sajátjába nyomta. Milán szegén csak pillogott hogy
mi van, én pedig gondolkodás nélkül ráripakodtam a gyerekre, hogy mit
képzel, és hogy hagyjon minket békén aztán láttam, hogy a gyerek a
sötétbőrűek kasztjába tartozik, úgyhogy kicsit visszavettem, jobb velük
jóban lenni, ugyebár. De nagyon ránkcuppant mert jött utánunk mint a
kiskacsa, és Milán nyuszikájára is szemet vetett, na de ezt már Ő sem
hagyta, a Nyúl az nálunk szent és sérthetetlen. Ekkor még egyszer rámordultam megkértem, hogy húzzon a fenébe,
menjen vissza az anyukájához. Nem tudom megtette-e, de én dolgom
végeztével a legrövidebb menekülő útvonalon elhagytam a tett színhelyét,
mielőtt még 20-30 szerető rokon a nyomunkba nem ered.
Ha leszámítom, hogy Milán az utolsó
kereszteződésnél bealudt, és egészen addig aludt míg ölben fel nem
cipeltem a szobába, és még azt is végigaludta, hogy megaóvatosan
levettem róla a kabátot-sapkát-cipőt-nadrágot, betakargattam, majd 2 mp
múlva ott szobrozott mellettem a nyuszikáját szorongatva, akkor röviden
ennyi a délelőtt története.
És mi lesz még itt délután??? Szerintem kirakok a kapura egy Vigyázz harapok! táblát, vagy egy Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel-t. Csak úgy a miheztartás végett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése