Hosszúra
és tartalmasra sikeredett a mögöttünk álló hosszú hétvége. Persze nem
volt annyira mintha az eredeti terv szerinti párizsi utunkat hajtottuk
volna végre, de azért mégiscsak sikerült kihozni a maximumot ebből az év
végi hajtás előtti néhány nap szusszanásból. Persze kipihentebbek nem
lettünk, hála az óraállításnak Milán a 6os kelését előrehozta 5ösre,
juhééé, de ha szerencsénk van, akkor egy kis (30-40 perc aludjál már még
egy kicsit Milán!) rábeszéléssel még visszaalszik. Vasárnap persze
saját csúcsot döntve 4.20-kor már kukorékolt, és csak az 5kor elindított
Süsü felénél sikerült neki újra elaludnia, ennek ellenére egész nap
nyávogott mint egy kismacska.
Pedig még a délelőtti dédilátogatást is
délutánra halasztottuk, helyette pedig elmentünk kirándulni és élvezni a
verőfényes napsütést. A Lázbérci-víztározóhoz
mentünk, hármasban, mert Máté egy indulás előtti hiszit
végkifejleteként úgy döntött, hogy ő inkább otthon marad Mamával, és
enyhíti a krónikus mamahiányát. Hát jó. Ekkor mi még azt hittük, hogy
milyen klassz lesz, mert Milán meg úgyis bealszik a jó levegőn, de
nem.... az autóban ugyan elaludt arra a fél órára, míg odaértünk, de
amikor a babakocsiból hátrapislantva meglátta, hogy az apja tolna a
kocsit, akkor jelezte a nemtetszését, ugyanis megorrolt az apjára, és
úgy látszik nehezen bocsát meg, és még nehezebben felejt. Reggel ugyanis
sokadik szépenkérés után hangos szóval és kézrecsapással meg lett
fenyítve, hogy nem kapcsolgathatja-nyitogathatja a mikrót. Ezt pedig
Őurasága igencsak nehezményezte. Annyira, hogy az apja még a kocsiját
sem tolhatta.Így aztán szerencsétlennek időnként muszáj volt
hátrapislantania, hogy épp ki van műszakban. Így viszont nem tudott
nyugodtan aludni. Sőt sehogy nem tudott aludni.
A kirándulás ennek ellenére nagyon jó
volt, és a hely ilyenkor ősszel egyszerűen csodaszép. A hegyek ezer
színben pompáznak, citrom, narancs, zöld, barna, bordó, lila, minden
szín játszott. A tó melletti sétányon tettünk egy laza sétát, a kirakott
piknikezőhelyeken akár még meg is pihenhettünk volna, ha akarunk.
Harapni lehetett volna
a csendet. Már amikor Milán épp nem ordított valamiért. Kicsit
sajnáltam, hogy Máté nem tartott velünk, mert biztos hogy nagyon
tetszett volna neki, de majd legközelebb.
És persze volt elmaradhatatlan Csongizás:)
A fiúk nagyon odavannak Csongiért, Máté amikor épp nem billen neki át
valami a buksijába és nem kezd el veszettül óbégatni, akkor nagyon kis
kedves vele, simogatja, szeretgeti, és próbálna vele játszani, de hát
még nem tud. A legutóbbi találkozásunk óta Milán is sokkal nyitottabb
lett felé, nagyon érdeklődve figyeli, konkrétan belebámul az arcába, és
amikor nyűgösködött Csongi, akkor ment és kereste a cumiját, és tolta be
a szájába. Nagyon aranyos volt:) Ellenben azt még mindig nem szereti,
ha az én ölemben van Csongi, már nem feltétlenül tépi ki a kezemből, van
amikor csak ő is odakuporodik, de látszik rajta, hogy nehezményezi a
szitut. Ez a fajta féltékenység egyébként Mátéval is megvan benne.
Máté már ilyan nagyfiú Csongi mellett.... segít neki álldogálni.
A három csibész:
Gyorsan elteltek a napok, tegnap már
itthon tettünk-vettünk. A héten pedig élvezzük az őszi szünetet, és hogy
ennyire szép időt kaptunk. Imádom.
Persze a fiúk megint betaknyosodtak, de ez
már nem is hír, és biztos csak azért van, mert a héten el akartam vinni
őket a bárányhimlő elleni oltás második adagját beadatni, ami így
lehet, hogy el fog maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése