Lassan kezd elegem lenni abból, hogy
Milán minden nap fél 6-kor ébreszt, és nyögve-nyöszörögve-sírva megvárja
míg Máté is felébred és amíg behörpintem az utolsó korty kávémat is
majd békés álomba merül. Abból is kezd elegem lenni, hogy Máté ilyenkor
nem nyugszik, és addig-addig sündörög az alvó kisöccse körül, amíg az
felébred, és kezdődik megint elölről a nyöszörgés-sírás, merthogy a
fiatalembernek újabban semmisejó. Hogy miért, azt egyelőre titok övezi,
még nem sikerült kiderítenem. És az is már kicsit sok, hogy egész nap
csak tépem a számat Matyinak, hogy mit csináljon, illetve mit ne, de ő
magasból tojik rám, és azt csinál amit akar. És abból is már elég, hogy
miután 50szer megkérdezem tőle, hogy biztos hogy nem eszi-e meg a
joghurtját, kenyerét, ebédjét, akármijét, akkor jut eszébe, hogy mégis
inkább megenné, amikor már lenyeltem az utolsó falatot.
Mindezt betetézi az a szédülés, ami
néhány hete még csak olykor-olykor jelentkezett, de tegnapra már egész
napossá vált, és ma reggel is vele keltem. Lassan már tényleg nem merek
elindulni velük sehová, mert mi van, ha út közben még jobban rámjön.
És még csak az sem segít, hogy Matyi a
délutánok egy részét mindenféle szomszédolással tölti, pedig jövő héten
már vége a jó világnak, mert Milán ezt a néhány órát képes úgy
végignyűglődni, hogy 1 percre sem tudom a szememet lehunyni.
Úgy látszik eddig tartottak a
tartalékaim... valahogy fel kellene tölteni az aksijaimat. ÉS most már
szívesen aludnék is 2 óránál többet egyhuzamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése