A harmadik napunkat tapossuk itthon, ami
egy cseppet sem felhőtlen. A doktornéni pont akkor érkezett meg,
(szokás szerint), amikor Milán aludt. Fel kellett ébreszteni, hogy
megnézze. Nagyon elégedett volt vele, azt mondta remek legény, olyan,
mint a bátyja.
Azóta nem lehet Mileket visszaaltatni,
csak ideig-óráig, ami pár percet jelent. Látványosan szenved. Én is. A
helyzetet nem könnyíti Matyi szófogadatlansága, ami köszönhető annak,
hogy én órák óta csak Milán ágyba tevésével vagyok elfoglalva. Ördögi
kör. Mert Matyi rosszalkodik, zajong, trappol, hisztizik, és mindig
akkor támad kedve megsimogatni a tetót, amikor éppen elaludt, hát csoda-e ha a Kisebbik nem tudja álomra hajtani a fejét.
Na mindegy. Majdcsak eltelik a nap. És holnap remélem visszazökkenünk a kevésbé embertpróbáló rendszerünkhöz, ami reményeim szerint annyit jelent, hogy Milek újra eszik-alszik babává változik.
Nos, képek. Egyelőre még kórházas-hazajövős. Kicsit el vagyok maradva, na:)
Rá kellett jönnünk, hogy a két fiunk
megszólalásig hasonlít egymásra. Még szerencse, hogy van köztük 2 év,
ami jelentősen megkönnyíti a megkülönböztetést, különben nem tudom mi
lenne velünk.
Íme, mindkét kép még a kórházban készült a fiúkról, 2 naposan:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése