Fura

Régóta ígérgettem már a kollegáimnak, hogy bemegyek majd hozzájuk, de valahogy sosem úgy alakult, vagy nem voltunk itthon, vagy közülük voltak többen szabadságon, vagy hőség volt, vagy eső esett, szóval mindig volt valami. De ma végre összeszedtük magunkat és átbuszoztunk a város túlfelébe. Matyi persze motorral akart jönni, nagy nehezen sikerült lebeszélnem róla, de akkor már mindent ígértem neki, szökőkúttól elkezdve a kavicsdobálásig, mindent, végül a motor itthon maradt. 

Fura volt a régen oly megszokott, oly unalmas, oly hosszú úton megint végigbuszozni, az ismerős, de mégis más járdákon besétálni, és fura volt egyszerűen csak úgy ott lenni is. Fura volt, hogy valaha, (nem is volt az pedig olyan régen) minden egyes napomat ott töltöttem, fura volt hallani az ismerős készülékek rég elfelejtett zúgását, az ismerős emberek hangját. Fura volt elképzelni, hogy ha nem lenne Pocaktesó, akkor néhány hónap múlva én is újra részese lennék valaminek, aminek most nem vagyok része. És bár tudom, hogy jó döntés volt hogy így egyben vállaltuk a gyerekeket, mégismost kicsit visszahúzott a szívem. Néhány pillanatra kedvem lett volna munkába állni, véleményt alkotni, és döntéseket hozni, szakmaiakat, nem gyerekeseket. A következő pillanatban pedig azt éreztem, hogy nem, semmi pénzért nem cserélném el a mostani életemet itthon, a munkahelyi pörgésre. Fura volt, mert minden olyan volt mint régen, mégis más, mégsem ugyanaz. Lehet, hogy én változtam?

És azt is tudom, hogy egyszer el fog jönni az idő, amikor visszamegyek dolgozni, és akkor biztos nem a nosztalgia részét fogom érezni, hanem azt, hogy el kell válnom a gyerekeimtől, egész napra. Ez ma még teljesen elképzelhetetlen számomra. Matyival még úgy össze vagyunk nőve, még olyan kicsi. Szóval biztos nehéz lesz. De egyszer ez az idő is el fog jönni. De az még odébb van, szerencsére. Húúú belegondolni is félek, milyen lesz dolgozó anyának lenni. 

Matyi persze előadta a TündérMátyás demóját, és persze mindenki odavolt, hogy milyen nagy már, mert amikor utoljára látták, akkor még a bébihordozóba vittem, (hát ilyen sűrűn járok arra). És hogy milyen szép, és hogy tiszta Apja, és egyébként is. 

Aztán hazafelé sikerült olyan busszal jönnünk, ami tele volt tizenéves lányokkal.... rá kellett jönnöm, hogy generációs különbségek vannak közöttünk, és én biza' már baromi öreg vagyok hozzájuk képest... azt a semmiértelmenincsen csivitelést amit 4-5 csaj levágott fennhangon, na hát azt mindenkinek hallania kellett volna, vagy inkább senkinek.....Deee, az utazás végére vissza kellett szívnom minden csúnya gondolatot, ami megfordult a fejemben, mert leszálláskor egyikük önként ajánlotta fel, hogy segít levenni a buszról a babakocsit. Szóval van remény:) (Persze a másik 4 hátulról cikizte, hogy húúúú, te milyen jólnevelt vagy, de ezt én már kizártam a fülemből, és csak a szépre emlékezem.)

 

Szóval fura, de esemény- és élménydús napot tudunk magunk mögött. Matyi hazaérkezés után gyorsan lerótt néhány kört a mocijával, aztán álomba zuhant. Gondolom kimerítette a több órán át tartó TündérMátyáskodás. Hát nehéz feladat is az, kérem szépen:)