Milánka füstjelei

 Régen, mondjuk 2 éve kb. amikor még az Aurigonnál dolgoztam, akkor Milán minden nap felhívott, amikor végzett a suliban, és indult haza. Cuki volt, és már minden nap közösen vártuk, hogy mikor hív Milánka, mert az egyfajta jelzés volt, hogy közeleg a munkaidő vége. :-) 

Aztán a következő tanévre sittysutty leszokott erről a jó szokásáról. Most még Marci az, aki mikor hazaér, mindig szól, hogy itthon van. Máté igen ritkán jelentkezik be nálam telón, leginkább akkor, amikor nincs iskolája, dél  körül, hogy mi az ebédje. Vagy ha megcsúszik az edzéssel, akkor azért szokott írni, hogy később jön, mert még csak a Gyöngyösi utcánál van. 

Ilyet mondjuk Milán csak akkor csinál, amikor ráírok, hogy hol van márm söpörni kéne hazafelé, khmmm... 

Ellenben... a telefonhívások napi rendszeressége átváltott pénzkérő üzenetekre. Szinte már várom adott napokon délután tájban, hogy küldjek már neki ennyit meg annyit. 

Szösszenetek az elmúlt 1 héről:

kedd:

- Anya, kaphatok 2500 Ft-ot kajára? Ebben a hónapban még nem ettem semmit! 

csütörtök: 

- Küldesz nekem egy ezrest?  Csak annyit, ne többet. 

péntek: ( nem volt iskola)

- Kaphatok 2000-t kajára? Ma még nem ettem szinte semmit. 

- de hisz volt otthon kaja.

- nem voltam otthon.

- Kár, mert ott volt az ebéd . :-) 

- Naaaa, kérlek! Az uccsó a hónapban.

(persze kapott pénzt. Nem venném a lelkemre, ha éhen veszne.)

ehét kedd: 

- Kaphatok egy ezrest? 

szerda: 

- Kaphatok egy 500-ast? Péksütire , így sport után. 

- az hittem oboavizsgán vagy. Otthon van ebéd, meg kakaóscsiga. 

- Ott végeztem, hazamentem és elmentem futni. Azt már megettem. 

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem kapja meg egyben és úgy gazdálkodik belőle, ahogy tud. Volt erre próbálkozás, de már elsején eltapsolta az egész pénzét ruhára a plázában, úgyhogy nyilván utána megint engem kellett lehúzni pénzzel. :-) De hát csak nem hagyom, hogy éhen haljon szegény gyerek :-) 

Akkor

Diusnál vetődött fel, hogy a március idusa bizony nemcsak a nagy forradalmi ünnep évfordulója, hanem a az első nagy kovidé is. 

Nekem erről először mindig az jut az eszembe, hogy minket a Zemplén közepén ért a hír, hogy hétfőtől megáll az élet. Ebből ott csak annyit éreztünk, hogy a füzéri várba már nem engedtek be minket, de cserébe nagyot kirándultunk a hegyekben. 

Ó, de jó is volt, azóta is nosztalgiával gondolok azokra a napokra!

Itthon aztán minden a feje tetejére állt, és hamar rájöttünk, hogy az akkori háztartásunk nem alkalmas egyáltalán az online oktatásra, hiszen sem annyi telefonunk, sem annyi laptopunk nem volt, amennyire szükségünk lett volna. Azon a tavaszon sokat sakkoztunk, hogy ki hogy vegyen részt a megjelenős órákon, ki mikor, hogy tud online zenélni, hogy Ferinek mikor legyen a meetingjei, hogy senki ne zavarjon senkit, és mindenkinek legyen egy használható kütyüje. 

Ma már ezzel nyilván nem lenne probléma. Hiszen az egy főre jutó eszközök száma már több, mint 1. Nyilván a gyerekek is nagyobbak, önállóbbak, kamaszabbak, és ha még egyszer ilyen történne, biztos, egész másképp élnénk meg. Biztos, hogy lennének csörtéink, ha a szobába zárnám a gyerekeket, bár a magam egészsége érdekében nem tennék ilyet. De ha mondjuk Máténak nem lennének edzései... húúú azt nem kívánnám senkinek. :-) Vagy ha Milán nem lóghatna a haverokkal... na azt se... de gáz lenne sokminden szempontból. 

Most, hogy visszaolvastam néhány akkori bejegyzésemet, főként az első napokról, hát olyan érzésem volt, mintha valami 80-as évekbeli NagyBandó kabarét hallgattam volna. Van az a régi előadás, a " Hányas vagy? 47-es? " talán, de nem biztos, abban hangoznak el olyan szürreális dolgok, mint amiket átéltünk és leírtam 5 évvel ezelőtt. Kijárási tilalom, vásárlási időkorlátok, leckefotózgatás, kamerába énekelgetés, meg egyebek... agyhalál... wtf... már akkor is faszság volt. Most is annak tartom. 

Mindenesetre érdekes volt visszaolvasni. 

Szivárványos hétfő

Igazán kedvemre való volt az elmúlt napok tavaszias időjárása, úgyhogy amikor tegnap délután kiléptem a munkahelyem ajtaján egészen meglepődtem, hogy ennek teljesen nyoma veszett délután négyre. Borús volt, fújt a szél, és lógott az eső lába, majd a buszra várva már esett is. 

Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy leszálljak-e a boltnál vásárolni, és akkor bőrig ázok míg hazasétálok, mert nincs nálam esernyő, vagy menjek haza, és fussak el a boltba, de esőben az sem egy nagy álom. Végül mikor leszálltam pont nem esett az eső, így a futás mellett döntöttem. 

Mire hazaértem, meg elkészültem, meg összeszedtem magam és kiléptem volna a teraszra hallottam, hogy veri az eső a tetőt. De nagyon. Ó basszus... gondoltam, de reméltem, hogy azért majd csendesedik kicsit, hogy el tudjak menni zsemléért. Addig bepakoltam és elindítottam a mosogatógépet, és mire végeztem ezzel, már csak csöpörgött, úgyhogy gyorsan kapun kívülre tettem magam. Gondoltam is magamban, hogy olyan szivárványos idő van, és lám... mire a sarokig elértem már láttam is, hogy kezdett kibontakozni, és mire az utca végére értem egyre erősödött, és végül nagyon szép élesen látszódtak a színek. 

A fényképek nem adják jól vissza, de még a lila is tök erősen látszódott, ami ritkán szokott. 

Így egy egészen különleges 5 km-nyi boltbafutás jutott nekem tegnapra. Sajnos a fejfájásom nem enyhült tőle. :-( 

Marci szombatja

 Avagy helló, tavasz 🙂 

Tegnap este lefekvés előtt Marci kitalàlta, hogy felkel reggel korán, és napfelkeltében fog futni. Hát ööö... Kellett némi energiát belefektetnem, hogy ne keljen már fel még szombaton is hajnalban, ha muszáj, futni futhat 8kor is, ha akar, az is tök jó. Végül lefeküdni már úgy feküdt le, hogy oké, akkor alszik amíg tud, de ha felébredt elmegy sétálni egy kört. 

Így is tett. Mire én fél8 körül felébredtem Marci melegítőnadrágban és pulcsiban ült a nappaliban, túl volt egy kora reggeli sétán. Azt mondta, csak kisétált a térre, meg vissza. 

Máté is elment kora reggel edzeni, vele sem találkoztam. 

Reggeli után közölte, hogy megy egy kört bicikivel. Elment, es egy idő utàn visszajött. 

De addigra mi Milánnal nekikezdtünk a pakolásnak, takarításnak, mert Milán át akar költözni egy másik szobába, de ahhoz 3 szobát meg kell mozgatni, és ha már így, akkor ez jó alkalom a selejtezésre is. Egyelőre ennél a fázisnàl tartunk. 

Marci lehet, megrémült, hogy ő is kap vmi pakolnivalót, mert rövid idő múlva újra biciklire pattant, hogy kimegy a pályára. 

Egyszer még hazaugrott olyan 1 körül a kapuskesztyűért, ekkor lekönyörögtem róla a kabátot, mert volt vagy 20 fok. 

Közben hazaért Máté. Megettük a levest, főztem a fiúknak spagettit, és 3 körül elmentem futni. Marci ott volt a pályàn, javában ment a meccs. 

Futottam vagy másfél órát, Marci még visszafelé jövet is focizott. Ekkor kérdeztem tőle, hogy volt-e már otthon dél óta, mert várja az ebéd az asztalon. Nem volt, de majd jön, mondta. Oké. 

Végül 6 körül jött haza. Lámpagyújtás után kicsivel. 🙂 Kipirult, csatakos pofival. Bevágott egy nagy tányér spagettit, berágcsált egy rántott sajtot is, fèl órát áztatta magát a fürdőszobában, és most kipirosodott buksival, lelapulva mr.beant néz 🙂 

Holnap délután pedig meccse van. 

Tavasz, mi így szeretünk 🌷🌞

Vasárnapi délutáni misztikum

 Egy igazi Agatha Christie -féle krimibe illő eset történt tegnap délután, amolyan Miss Marple és az eltűnt croissonok esete. 

Történt ugyanis, hogy délelőtt vettünk 5 croaissont. Ebből még ebéd előtt Milán meg Marci elfelezett egyet, mert már nem bírták ki ebédig.

Később ebéd után megették a másik felüket, és Máté is megette a sajátját. Neki még lekvárt is vettem ki a hűtőből hozzá, mert nyávogott, hogy miért sima. Ekkor gondoltam, hogy majd én is lekvárral fogom megenni kicsit később. 

De amikor kimentem valamikor 4 körül, hogy megegyem az enyémet, nem volt sehol a zacskó. Se a croissonok. Kérdem Mátét, hol van. Ő nem tudja. Ő kivett egyet, a többit otthagyta a pulton. 

Kérdem a többieket, hogy mit tudnak a croissonról. Persze semmit. Esküdöznek, hogy ők csak a maguk részét ették meg. 

Biztos? Biztos. 

Kerestem mindenhol. Hátha bekerült valahová, ahová nem kéne. A kamrába, a hűtőbe, a zöldségek közé, még a szemetesben is megnéztem, hogy nem dobtam-e ki véletlenül. Semmi. Nyomokat is kerestem. Elszórt morzsát a szobájukban, ilyesmit. Aztán gyanús lett, hogy a zacskó sincs sehol. Ha valamelyik besumákolja lakáson belül, akkor nyakam rá, hogy otthagyja az üres zacskót a pulton. 

Ekkor már felmerült bennem a gyanú, hogy ez a croisson kikerült innen a lakásból. Átkutattam a kabátzsebeket. A kishátizsákot, amivel a pályán voltak a fiúk. Semmi nyom. 

Szőrén-szálán felszívódott a konyhàból 2 péksüti. Biztos az ette meg, aki szétdobálja a szennyest, mert általában az se senkijé, amikor össze kéne szedni. 

Mondtam is a fiúknak, hogy ez azért nagyon para, mert ha nem ők voltak, akkor valaki ide bejár enni. Meg szétpakolni. 

Ekkor Marci, mintha csak most jutna el hozzá, hogy mit keresek, kinyögi, hogy hát az egyiket LEHET, hogy ő ette meg, mert kivitt egyet a pályára. Lehet!!!! De akkor még 2 volt. Merthogy azt hitte, hogy nekünk már úgyse kell. 

Szóval nagy nehezen az egyik meglett. 

Na de hol a másik? Zacskóstól? Esküdöznek, hogy nem ők voltak! 

Szentendrei séta

 Nem nagyon szeretem a telet, sőt határozottan nem szeretem. Hóval sem igazán, de ezt a szürkehideget különösen nem szeretem. Olyannyira elegem van már a nagykabátból, hogy már kimozdulni sem nagyon van kedvem. Kirándulni sem voltunk már jó ideje, most valahogy nem vonz a hegyen megfagyás úgy, hogy csak köd meg szürkeség ölel körbe. Nem mintha sok időnk is lenne kirándulni, de nem is keressük azt az időt. 

Tegnap Marcinak Szentendrén volt futsal tornàja, és már amikor kiderült, hogy oda kell menni, már akkor gondoltam, hogy akkor megtoldjuk egy kis sétával. 

Azon már átsiklottam, hogy a 2 meccs között volt egy bő 2 órás szünet, úgyhogy még többet is sikerült egy kis sétánál a lábunkba tenni. 

Úgyhogy a Duna-part és a belváros is belefért, meg még lángos meg palacsinta is 🙂

Jól átfagyva értünk vissza a tornacsarnokba. Marciék sajnos kikaptak, de legalább sétáltunk egy jót. 🙂

Audit

 Kicsit megterhelő napok vannak mögöttem, a héten ogyei audit volt nàlunk ( mai nevén nngyk) ami elég sokat kivett mindannyiunkból. Már a rákészülés is elég melós volt, mert voltak elmaradások, amiket amennyire lehetett igyekeztünk bepótolni, átnézni, javítani, amire meg nem jutott már idő, azt olyan formába hozni, hogy a legkevésbé fájjon. 

3 napot volt nálunk két auditor, de kb. mintha egy évszázad telt volna el hétfő óta.... 

De szerencsére túléltünk, ahogy a cseppetsemkedves nő mondta elköszönéskor "megúsztátok". 😡 Pedig azért nem volt olyan rosszul kinéző a dolog, mint ahogy ő szerette volna volna ránkhúzni a vizes lepedőt. 

A korábbi helyemen is volt már egy ilyen auditban részem, ott sem volt fáklyás menet, de ez a nő merő rosszindulat volt, egy jó szó nem hagyta el a száját, és úgy beszélt és viselkedett mindenkivel, még a cégvezetővel is, mintha mindenki az ő pincsikutyája lett volna. 

Nem szeretem az ilyen tipusú személyiségzavaros embereket. Mert attól, hogy egy ilyen szituációban ő van polpozicióban, ez nem jogosítja fel a pökhendiségre meg semmilyen lenéző hangnemre. 

Na de a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, van sok minden, amit pótolnunk kell, de ha a jó oldalát nézzük, megmaradt a munkahelyünk, és idén már biztos nem fogunk unatkozni 🙂 nem mintha ez a veszély itt bármikor is fenyegetett volna 🙂 

Úgyhogy koronát megigazítjuk és megyünk tovább .

Csatt

 Soha, de soha nem estem még el úgy igazán futás közben. Egészen mostanáig. ( Egyszer estem el biciklivel -a Feriével-munkába menet, amikor úgy érkeztem meg a munkahelyemre mint egy vert sereg, szakadt, véres nadrágban, az alkarom  végighorzsolva, vérezve... ) 

Évek óta meggyőződésem, hogy egyre sötétebb van télen a kerületben. Mióta ezek a halogén izzók vannak szerte a városban közvilágításként elhelyezve, azóta tul.képp csak ösztönből lehet közlekedni. Vagy még jobb, ha úgy sem. Semmi fényt nem adnak, a járdákra pedig különösen nem jut semmi világosság. 

Az óraátállítás után épp ezért minimálisat tudok hétköznap futni. Nem mintha amúgy rengetegsok időm lenne hétköznap, de azért vannak napok, amikor egy rövid boltkör helyett több is beleférne, pláne, ha még az időjárás is relatív jó lenne hozzá. 

Ilyen nap volt a héten a szerdai, amikor volt néhány elintéznivalóm, Milánnak bérlet, másnapra zsemlevásárlás, és Marciért is el kellett menni edzés végére. De ez így egy hétköznapinàl hosszabb táv, nyüszögtem 8s egy sort, hogy utálok ebben hülye sötétben futni, mikor lesz már nyár. Mintha éreztem vona, hogy nem lesz ennek jó vége. 

Egészen addig, míg Marcival hazafelé nem indultunk az edzésről nem volt semmi gond, sőt... Jól ment a futás, jól is esett, hideg sem volt. Marcival jól elbeszélgetve haladtunk hazafelé, én futva, ő biciklivel csanlinkázott mellettem. 

Van szakasz hazafelé, ami különösen sötét, mert a patakparton gyér a világítás, a ház távol van a járdától, a kerítés mellett pedig magas sövény van. Ismerem ezt a részt, tudom, hogy mire kell vigyázni, a sövényből a járdára lógó ágakra, az úttesten pedig a csatornafedelekre, amik nekem most pont a csapásom vonalán sorakoztak, mert a jobbomon Marci tekert. Tudtam, hogy ki kell térnem az úttest közepe felé, ( ez egy kis forgalmú alsóbb út)  és el is kezdtem,  csak valahogy mégis ütemet tévesztettem, Marci is sztoriban volt, és megbotlottam a csatornafedélben. ( Hogy mi értelme annak a csatornafedélnek, ami centikre magasodik ki az úttestből... Hát nem sok... Vizet azt nem nagyon fog elvezetni, max ha már hömpölyög az úton. ) 

Szóval megbotlottam, és egy szép tankönyvi orraesést produkáltam, majd mint egy lapított béka kifeküdtem. Visszagondolva nagyon érdekes volt, mert lassított felvételként éltem meg azt a másodpercet, míg talajt nem fogtam. Egy csomó minden átfutott az agyamon, miután realizáltam, hogy basszus el fogok esni!!!! Hogy nehogy orra essek, hogy nehogy az órám összetörjön, meg ilyenek. Végül térddel  meg kézzel tompítottam, de a lendülettől azért lefejeltem a betont. 

Ahogy ott feküdtem először nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy mi lesz, ha megmozdulok. Csak gyors állapotfelmérést végeztem, hogy megvannak-e a fogaim, és végigtapogatva az arcomat, az is nagyjából egyben volt, bàr vérzett az orrom teteje, meg fájt, de reméltem, hogy egyben vagyok. 

Feltápászkodtam, és végülis óriási baj nem lett, fájt a térdem, mindkettő, de megtapogatva abból sem állt ki semmi riasztó. Jól bekékült-lilut-zöldült mostanra, de néhány horzsolással megúsztam. A fejemen is csak felületi horzsolások lettek, bár nem festettem túl jól a bepirosodott sebes orrommal. Az önbecsülésemen nagyobb csorba esett. 

Ma màr újra futottam. Világosban. Jól meg is néztem magamnak a bűnös csatornafedelet. Amennyire kimagasodik, csoda, hogy  most estem fel benne először. 

De már jól vagyok, megyek tovább 🙂 remélem hétfőre már az orrom is begyógyul rendesen, mert még jó varas. 

Januári

 Amikor azt gondoltam, hogy a karácsony előtti pörgés, majd a hosszú téli szünet után nyugis januárunk lesz, hát tévedtem. Mondjuk nagyon nyugisra nem is számítottam, hiszen a múlt szombaton Marci felvételit írt. Az eredmányt még nem tudjuk, a feladatokat bevallom nem néztem meg, és nem akartunk azon lamentálni, hogy vajon hány pontos lesz. Úgyis kiderül, amikor megyünk majd megnézni. Akkor és ott MArci nem volt letörve, jó hangulatban jött ki, a matek után sem gurult el a pirulája, de hát ez bármit is jelenthet. 

Annyit tudunk, hogy több olyan feladat is volt nyelvtanból, ami nem volt ismerős Marcinak. Ezt még akkor mondta, mikor kikukkantott a szünetben. Meg amit olvastam az indexen, hogy állítólag 11 éve nem volt ilyen nehéz a hatodikos feladatsor. Hát nem tudom... Reméljük a legjobbakat. 

Közben pedig meglepetésszerűen Máténak és Milánnak volt egy-egy hangszeres fellépése. 

Szeritnem mind a ketten nagyon ügyesek voltak. 

Milán újabban szerdánként kórusra (!) is jár! Egyelőre nem tiszta, hogy mi a motivációja, szerintünk valamelyik lányhoz köthető ez a nagy énekelgetés, akik a " bandában" vannak. 2 lány, meg néhány fiú újabban nagyon összenőttek, és most minden fiú elment a kórusba énekelni. Nagyon vicces :-) 

Mátét csak linkelni tudom. 

https://youtube.com/shorts/5IipuccftyY?si=29J3YWl_w51wENQr

Emellett munka is olyan sok van most, hogy még csak január harmadik hete van, de már olyan, mintha nem is lett volna téli leállás. Plusz nyakunkon van egy audit, arra is egy csomót kell még készülnünk. Szóval nincs láblógatás. De jó ez így, és egyelőre szerteem is nagyon. Csak ez a szürke, hideg januári időjárás nincs igazán a segítségemre, hogy kicsit energikusabb legyek. 

Csendesen csordogálva

 Szép lassan, szinte észrevétlenül csorogtunk át az új évbe. Mégha voltak is zajosabb terveink szilveszter napjára, nem volt ez így rossz. 

A megelőző napokban Szentesen voltunk, már akkor is nagyon ködös, nedveshideg volt. Ott ünnepeltük meg Milánkát, igaz kurtánfurcsán, mert időközben 30-ára neki egy szabadulószobás program figyelt be a barátaival, Budapesten, úgyhogy papával  előző nap köszöntöttük, a többiekkel pedig másnap ünnepeltünk Milán nélkül 😯 Mert Milánt még ebéd előtt fel kellett rakni a buszra, hogy odaérjen fél3ra a buliba. 

30án este pedig még mi is találkoztunk barátokkal. Na akkor éjjel fáztunk meg jól. Vagyis Feri már jó ideje küszködik ezzel az orrfolyós/köhögős/torokkaparós cuccal, én meg most csatlakoztam. 

Úgyhogy a szilveszteri ügetőt le is mondtuk, de lehet egyébként, hogy amúgy se mentünk volna, mert tejköd és rettenet hideg volt. Reggel elvittük Mátét a Budai,-hegyekbe az evezőklubos évzáró focira, akkor észleltük, hogy nincs az az igazán kintlevő idő. 

Ezt a szobában ejtőzést toljuk nagyjából azóta 😆 jó, én meg Máté már futottunk is, a kicsik visszamentek Ózdra, de egyébként semmi különös nem történik. Lassan már meg is unom amúgy, de jó lenne a lehető legjobban meggyógyulni, mert időnként még csak elkap egy köhögőroham, jövő héten pedig már munka van. 

De ezt most nem bánom annyira, most jó helyen vagyok, mondhatnám, a helyemen vagyok szerintem. Ha nem is minden napom halleluja, de panaszra sincs okom, és erről rendre meggyőznek. 

Most pl. januári évkezdésnek hívott a főnököm tegnap délelőtt, hogy ezt a 2 januári szabadnapot a nagyfőnök odaadja ajándékba, nem kell kiírni. Hát ilyet én még sosem tapasztaltam, és ez nekem olyan jól esett. Pláne, hogy igazából már decemberben is habzsidőzsi volt, én ezeket a "juttatásokat" nagyon tudom értékelni. Én mondjuk egy doboz szaloncukornak is örülök, azok után hogy a korábbi helyemen egy egész telet fagyoskodtunk fűtés nélkül, és 2 év alatt nem kaptam fizetésemelést se, nemhogy karácsonyi bónuszt, szóval nekem könnyű a kedvemre tenni 😆

Egyébként pedig...

Nem csak a munkahelyváltás miatt, de azért az nagyban lökött a tavalyi év megítélésében nálam,( mégha nem is ment ez olyan egyszerűen kanyarok nélkül), de szerintem egy egészen jó évet zártunk végül. 

Voltak remek utazásaink, 5 országban jártunk idén, ismerősökben és régóta vágyottakban. Szereztünk közös élményeket, amiket sokáig fogunk emlegetni, pl. a Neretvàn evezés nálam ilyen. 

Láttunk sok jó szinhazi előadást, és néhány kevésbé tetszőt is, de az is lehet, hogy azokkal csak nem jó pillanatban találkoztunk. Már idénre is vannak jegyeink 🙂

Barátnőmmel remek koncerteken is buliztunk, és kicsit konforzónán kívülre is elmerészkedtünk. +Ottalvósan fesztiváloztunk is. 

A fiúk is voltak táborozni, Máté először ment nélkülünk külföldi versenyre, Bledbe. 

Milán belecsapott a haverokbulifanta világába, és mindig van valami programja valahol, valakikkel. Ennek egyelőre a rendszeres " küldj már pénzt a kártyámra" üzenetek és egy ripityára tört telefon a mérlege, de hát több is veszett már Mohácsnál, ugyebár 😆

Szóval jól vagyunk. Nagyjából mindenki tudja és teszi a dolgát. Ha idén Marcit is sikerülne irányba állítni, akkor az már fél siker lenne az évet illetően. A másik fele Máté irányba állása lenne, aki ősszel 12-dikes lesz! Úgyhogy valószínű idén sem fogunk unatkozni, de hát azt meg úgysem szeretünk. Arra itt van ez az év elejei pár nap. 

Úgyhogy csak egészség legyen ( meg térerő) idén is, a többi meg már csak rajtunk múlik, hogy mennyi szépséget engedünk be a lelkünkbe. 

Vigyázzatok magatokra idén is🙂

Ígérhetném vagy fogadhatnám, hogy többet és gyakrabban írok, de ilyen horderejű ígéretet nem merek tenni, félő, hogy gyorsan elbuknám. De azért igyekszem majd. Ígérem 🤣