Olasz nyár 5/4-5- Vernazza, Monterosso

Vernazzába érve a vonat egy alagútban rakott ki bennünket. tudtuk, hogy így lesz, mert írta a kisokosom, mégis elég para volt a tömegben kifelé araszolni egy hagyományos metróperonhoz képest keskenyebb peronon. És mire mi ideértünk, addigra rajtunk kívül még sokan mások is ideértek. Szóval ebben a faluban már olyan igazi turistaáradattal találkoztunk szembe. Szinte hömpölyögtünk a  főutcán lefelé a tengerpart felé. 

Lent a parton sokan strandoltak, és kihasználva a sziklás falakat sokan ugráltak a sziklákról a vízbe. Nagyon fura volt, hogy a lapos sziklákra kiterített törölközőn ülő fürdőruhás emberek között lavírozott az a sok egyéb turista, akiknek nem itt volt a bázisuk, csak a falut jöttek megnézni. Beszéltük is aznap már sokadszor, hogy bármilyen szép is ez itt, milyen szerencse, hogy nem itt van a szállásunk... megőrültem volna ha ekkora embertömeg közepette kellett volna strandolni. :-) 

Nem is időztünk sokat a parton, mert túl nagy volt a nyüzsi. Helyette, hogy lekerüljük a főutcán hömpölygő tömeget egy kis szűk sikátorba kanyarodtunk, ,  ami egy lépcsősorba torkollott, az egy másikba, és így tovább, már-már az gondoltuk, sosem lesz vége a lépcsőknek...  mígnem kijutottunk a város túlsó felén lévő kilátóteraszra, ahonnan pazar panorámát kaptunk. 

Annyira jellegzetes volt, és annyira tetszettek a szinte bárhonnan nyíló lakásajtók. Mivel szinte egymásra vannak építve a házak, ezért tényleg a legeldugottabb kis belépőből nyílik egy lépcsőház. Még Riomaggoréban beszélgettünk arról, hogy vajon akik itt laknak, nem tévednek-e el az ajtók és a lépcsők rengetegében. Biztos nem, de néha elég bonyi lehet megjegyezni, hogy melyik beugró is lehet a miénk :-)  

Ott a zöld tetős, az a pályaudvar. Benn a sziklák alatt vannak a peronok. 

Visszafelé ücsörögtünk még egy kicsit egy árnyékos padon. Aztán kétszer is sorban álltunk a közkútnál, hogy megtöltsük a kulacsainkat. Majd már eléggé elfáradva szálltunk vonatra, hogy még Monterossoban is kiszálljunk. 

Fenn, a hegytetőn ott ment a turistaút, nekem elég csábító volt, szép lett volna rajta végiggyalogolni, bár tény, hogy igen meleg lett eddigre, valószínű még sokkal jobban elgyötört volna minket az út, pedig is elég kutyául éreztük magunkat a nap végére. 

Monterossoban már nem sok erőnk volt a városra. Igaz, ez egy kicsit másmilyen település, mint a többi, ez már inkább a nyaralók kedvére való, hosszú, strandolásra alkalmas beach-csel, telistele napernyőkkel. 

Nem is igazán tudtuk, hogy merre induljunk, mikor kisodort minket a tömeg a vasútállomásról egy zsúfolt sétálóutcára a tengerparton. Rengeteg ember, rengeteg árus, ki - és beülős helyek, eléggé fárasztó volt már ez a tömeg. Úgyhogy gyakorlatilag csak sodródtunk végig a parton, először az egyik, majd a  msáik irányba. 

Ha elég alaposan szemléltük a part vonalát, akkor Riomaggorén kívül az összes többi falut láthattuk. 

A beach egyik végében volt ez a sziklát tartó szobor, a másik vágáben pedig egy erődszerű építmény, ahová már nem mentünk fel, mert mindenki azt mondta, hogy lépcsőzésről már szó sem lehet. 

De a templom felé még elsétáltunk. Itt a fiúk már leültek egy padra, hogy ők bizony már egy lépést sem tesznek tovább. Majd itt megvárnak az árkádok alatt az árnyékban, mi menjünk csak, ahová akarunk :-) 

Mi is csak egy kis kört mentünk már csak, hűtőmágnest meg néhány ezmegazt vásároltunk, aztán visszahömpölyögtünk a vasútállomásra, és hazavonatozunk a nyugis kisvárosunkba, ahol még nyilván megmásztunk egy csomó lépcsőt a lakásunkig :-) Majd még egyszer oda-vissza, hiszen az esti pizzázást és fagyizást mindenképpen megérdemeltük. 

Csodaszép volt a Cinque Terre, bármikor visszamennék, de akkor 2 napos jegyet vennénk, és megnéznénk a naplementét is. Vagy hajóval is mennénk egy darabon, hogy a tenger felől is lássuk a falvakat. Na de majd hátha lesz még erre lehetőségünk. Majd amikor Toscanába megyünk :-)