Egy vasárnapi kirándulás margójára

Szóval vasárnap kellett Mátéért menni Ordaspusztára. Nemigen ismerjük ezt a környéket, pedig egészen közel van Budapesthez, és igen sok vár-várrom és tanösvény övezi a Cserhátot, szóval mindenképp érdemes lenne alaposabban is bejárni. 

Azt találtuk ki, hogy mivel Mátéért csak fél3-raa kell menni, addig kirándulunk egy kicsit a közelben. Nem messze Ordaspusztáról van Szanda vára, és még korábban beharangozta Ágota néni, hogy majd el fognak kirándulni a társasággal a várhoz. Vagyis várromhoz. 

Az eredeti kővár a tatárjárás után épült, a Cserhát 529 méteres vulkáni csúcsán. A törökök 1546-ban probléma nélkül bevették, mivel a vár nem volt megerődösítve. Végül as balassagyarmati keresztény katonaság robbantotta fel a várat, hogy ne lehessen a "pogány rablók" búvóhelye. A vár azóta omlik, állapota romlik, és sem a régészeti feltárásra, sem semmiféle állagmegóvásra azóta sem került sor. ( szerintem ez szégyenletes). A várból mára már nem szinte semmi nem maradt, az egykori vártoronyból maradt fenn egy nagyobb darab, ami magasodik a hegy tetején, és a várfalakból valamicske. Ennek ellenére mégis mindenhol erősen ajánlják a várhegy megmászását, mert a romok tövéből remek kilátás tárul a szemünk elé. 

A várhoz az országos kék túra vezet. Legalábbis ezt olvastam több internetes oldalon is. Szóval nem tűnt megközelíthetetlennek. 

Le is parkoltunk Szandaváraljának a szélén, és elindultunk. Jól járható földút vezetett egy szántföld mellett, majd egy tisztás mellett, visszanézve a hátunk mögött ott vonultak a Cserhát lankái. Nagyon szép volt! 

Egy dolog volt csak, ami zavaró volt egy csöppet, hogy valahol messzebb, a hátunk mögött égdörgés hangzott. Az eget kémlelve nem tűnt olyan vészesnek, nem voltak hatalmas egybefüggő koromfekete esőfelhők, a vár felé nézve pedig egyáltalán nem volt semmi, így arra jutottunk, hogy nem lesz ebből nagy eső, ha lesz egyáltalán. 

Ez még a nógrádkövesdi kőfejtő az útról

 A gyerekek aranyosan, kézenfogva jöttek. :)

Az erdő szélén ugyan már ránk esett pár esőcsepp, de még ekkor is azt gondoltuk, hogy ez semmi, az erdőben meg úgysem esik ( annyira). 

Az erdőbe befordulva ott volt a Mária-forrás, és egy kis kegyhely, de nem foglalkoztunk vele, haladtunk szépen a kék nyomon. 

Nem volt gáz, és mivel egy irányjelző táblán 850 méter volt kiírva, hogy annyira van a vár, nem is estünk kétségbe, hogy potyognak az esőcseppek a fejünkre, mondván, mindjárt fönn vagyunk a várnál, körülnézünk, aztán pikk-pakk visszamegyünk az autóhoz, megússzuk nagyobb elázás nélkül. 

És ez így is lehetett volna!!!! HA észrevettük volna egy kereszteződésben, hogy a várhoz vezető ösvény leválik a kék túráról, és egy kiegészítő kék-vár jelzéssel megy fölfelé egy ösvény. 

(Később, tegnap már olvastam teljesítménytúrázók blogján, hogy tavaly elterelték a kék túrát a vártól, ami így közvetlenül nem érinti a várat, hanem ezen a kiegészítő vonalon lehet felmenni. )

Mi viszont a fölfelé menő út mellett nem láttunk jelzést, mert benőtte a bokor/gaz, így mentünk tovább a kék mentén, ami viszont egy idő után egy zöldbe torkollott. Itt tanakodtunk egy kicsit, hogy mi legyen, mert ha tovább megyünk a kéken, akkor az már látszott, hogy nem jó irány, a zöld viszont majdnem irányba volt, viszont nagyon sáros volt, és egyre jobban esett az eső. De olyan közel éreztük már magunkat a várhoz, nem akartuk feladni, így elindultunk a zöldön. Feri kikereste a telefonján, hogy jó lesz az, majd biztos lesz valahol egy csapás, ahol föl lehet menni a csúcsra. 

És igazából innen kezdődött a tortúránk, mert csak mentünk, mentünk a zöld úton, ami merülő sáros volt, az eső meg egyre csak esett. Egy helyen találtunk egy hegyoldalra menő kis ösvényt, amin el is indultunk fölfelé, de ennek egyszer csak vége lett, de legalábbis olyan mindennel benőtt részre vezetett, hogy esőben nem mertük megkockáztatni, hogy átvágunk egy ilyen susnyáson. 

Kilátástalan lett a dolog. És bár valószínű, hogy ha tovább megyünk, akkor találunk egy csapást, amin fel tudunk menni, ezt továbbra is tartom, de nem mentünk tovább, mert ekkor már zuhogott az eső. 

Az amúgy is ragacsos út még ragacsosabb lett, kerestük a lábunknak a szilárdabb területet, de még is csúszkáltunk, a cipőnkön centi vastag sár, a gyerekek combig sárosak, és ekkorra már a ruhánk is elég vizes volt. 

Milán ugyan már jó ideje mondogatta, hogy talán vissza kéne fordulni, igaz ő már akkor is azt mondta amikor még csak az első tisztáson jártunk. 

Visszafelé vettük észre az eldugott várhoz vezető jelzést. Olyan nagyon mérges lettem, hogy csak na!!!! Mert nem zavart volna az eső, meg a sár, hogyha legalább sikerül eljutnunk oda, ahová terveztük, hacsak  egy körbenézésre is, mert úgy érezném, volt értelme. De így... olyan hiábavalónak tűnt a dolog. De mivel Mátéhoz időre kellett menni, már nem volt idő arra, hogy ezt a kitérőt még megtegyük, azok után, hogy mennyi időt elpazaroltunk a sárban csúszkálásra.
A legbosszantóbb az volt, hogy amikor kiértünk a tisztásra, ott verőfényes napsütés fogadott. Áhhh....

Mivel nyakig sárosak voltunk, főleg a gyerekek, a forrásnál úgy-ahogy letakarítottuk magunkat, és a cipőnket. A fiúk jókedvűen elnyammogtak egy csokispiskótát a kegyhely melletti padon. Őket kevésbé zavarta, hogy nem jutottunk el a várig. Eddigre mondjuk már én is eldolgoztam valamennyire.

Visszamentünk az autóhoz. Végülis 5 kilométert gyalogoltunk körbe a hegyen, néhol a sár miatt elég nehezített terepen, és ehhez képest nagyon jól bírták a fiúk, Marcira különösen büszke vagyok, mert ő zokszó nélkül, bátran jött. Milán azért néha sopánkodott, hogy nem kellett volna eljönni, vissza kellett volna fordulni, ilyesmi.
Az autónál mág egy kör tisztogatást végeztünk magunkon. Mivel Máté után rögtön Szentesre indultunk, így volt csereruhánk, cserecipőnk, no para.
De a kalandok itt még nem értek véget.
Kicsit késésben voltunk, de még benne voltunk a kezelhető 5 percben. A gps azt mondta, menjünk vissza a szomszéd faluba, és onnan menjünk körbe Ordaspusztáig. A Feri telefonján futó Waze pedig egy egyenesebb utat ajánlott az ellenkező irányba. Erre mentünk. Bár időben ez sem volt rövidebb. Kilométerben egyébként nem voltunk messze, 7-8 kilométer csupán, csak 1-2 dombot meg kellett kerülni.
Mentünk-mentünk, kiértünk Szandáról, rátértünk egy keskeny erdei betonútra, majd ez kövessé változott, de még mindig nem volt annyira gáz, szembe is jöttek még páran, ekkor még jobban aggódtam amiatt, hogy el fogunk késni az Ágota néni által kért fél3-as érkezésről, és hogy Máté várni fog, vagy azt hiszi nem megyünk, vagy mit tudom én.
Aztán a köves út földessé változott, és még keskenyebb lett. Az ablakokat feljebb kellett húzni, mert az út széli sás csak úgy csapott befelé. Ekkor már az autó miatt is elkezdtem aggódni, hogy valami baja lesz, mert konstrukciójából adódóan eléggé lent van az alja, nem egy terepjáró. De visszafordulni már nem volt idő, meg lehetőségünk sem lett volna azon az úton fordulásra, max. tolatásra.
Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy letértünk az útról. Megálltunk. Feri visszaszaladt, hogy megnézze, hogy milyen út lehet az, amit nem vettünk észre. Szerintem ott nem volt út, nekem nem tűnt fel. Feri is azt mondta, hogy lehet, hogy van ott valami, de teljesen benőtte a méteres fű, ő oda nem hajtana be. Ahol voltunk, ott volt egy keréknyomos út, mentünk arra tovább. Csakhogy egy kanyar után, ahogy kiértünk egy szántóföld mellé, merő dagonyás sár volt az egész, amibe beleragadtunk. Csak pörgött a kerék, csak dobálta maga alatt a sarat, de se jobbra se balra, csak csúsztunk, csúsztunk oldalra a sárban. Engem kiszállított Feri, és felküldött a mezőre. Szerintem csak azért, hogy ne idegesítsem, mert érdemben kintről sem értem többet, mint bentről, pláne, hogy a gyerekek meg bent maradtak. A többedik sikertelen próbálkozás után, miután már nem csak amiatt aggódtam, hogy benneragadunk a sárban, hanem hogy még fel is borul a kocsi, akkor gondoltam, hogy ki kéne szedni a gyerekeket, de nem mertem szólni, nehogy olaj legyen a tűzre.
Közben Feri észrevette, hogy a közelben oda vannak pakolva az erdő szélére valami szemeteszsákok, és elment keresni valamit, amivel megtámaszthatja a kereket, hogy át tudjon gördülni a vájaton. Nem messze innen rendezik a Sun fesztivált, valószínű onnan maradt még itt a szemét. Talált is valamit. Én közben próbáltam hívni Ágota nénit, hogy jövünk, csak késünk, és hogy esetleg megkérdezem tőle, hogy az a jeep, amivel a gyerekek mentek vissza a táborba a lovaglás után, nem érhető-e el valahogy, hogy kihúzzanak minket. Ágota néni nem vette fel. Hívtam egy ismerős anyukát is, de neki meg ki sem csörgött a telefonja, a táborhelyen nincs igazán térerő.
Közben Feri rendületlenül lavírozott. Hátul a gyerekek eléggé odavoltak.
Nem voltunk már messze, 2 km-re kb, úgyhogy azt gondoltam ki, hogy ha legközelebb szünetet tart Feri a próbálkozásban, akkor felveszem a sportcipőmet és elfutok a táborba segítségért.
De erre már nem volt szükség, mert végül nagy nehezen kikecmergett a sártengerből. Zötyögtünk még pár percet. Elmentünk a Sun fesztivál mellett, ahol volt még két ember, úgy nézte ránk, mint akik az űrből jöttek. Az autó merő sár volt aljától a tetejéig. Aztán elmentünk még egy tanya mellett, utólag, ahogy Máté mesélte, szerintem oda mehettek lovagolni, mert az udvaron állt valami terepjáró féle.
Végül nyakig sárosan, kívül-belül, és cérnaszálon függő idegekkel gurultunk be a tábor előtti parkolóba, Megérkeztünk! Épségben, egészségben, egyben.

Várt minket, szegénykém. 

Megnéztük a bábszínházat. És indultunk tovább. Azt meg már írtam talán, hogy Máté lelkesen mesélt az autóban. Mindenáron jobbra akart menni, hogy megmutassa, hol lovagoltak, arra amerről jöttünk, mondtuk neki, hogy szó sem lehet róla, hogy még egyszer arra menjünk. Nem hitte el, amikor meséltük neki, hogy milyen "kalandjaink" voltak.
Mondtuk neki, hogy jövőre akkor jöhet, ha addig leaszfaltozzák az utat :) vagy veszünk egy terepjárót.

Utána már csak 1 napig takarítottuk az autót kívül-belül.