Ózdon

25-én reggel, a szokásos ünnepi rántotta reggeli után őrült csomagolásba kezdtünk. Ami nagyjából annyit tesz, hogy amíg én csomagolok, addig a gyerekek, mint az őrültek, kábé úgy viselkednek. Ilyenkor persze kérhetjük őket akárhányszor, hogy üljenek már le a tévé elé, és nézzenek valamit, ilyenkor nincs soha semmi érdekes. Bezzeg, amikor azt mondom, hogy nem lehet tévét nézni, hát akkor ott tudnának ülni napestig, és bambulni a semmit. Karácsony ide vagy oda, minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, hogy én az idegbaj szélén lavírozva szálltam be cirka 2 óra múlva a kocsiba. Marci mér legalább egy hete nonstop azt kérdezgette, hogy mikor megyünk már Klárimamához.
- Ma medünk Kálimamához? 
- Ma nem tell menni obiba, akkor medünk Kálimamához?
-Mikor medünk már Kálimamához?
és társai.
És végre eljött a nap, aminek örömére még Marci is inget húzott, a Kálimamához menőset. Bezzeg az előző napi Szenteste az smafu volt neki. :)
Az utazás nálunk kétféle lehet, vagy merő nyugi, mert hátul a skacok elalszanak és fel sem kelnek, vagy maga a pokol, amikor mindenki ébren van, és egymást szekálják. Azt hiszem most az első verzió volt, legalábbis nem emlékszem, hogy történt volna nagy attrocitás. Viszont meglepően gyorsan hazaértünk, hála annak, hogy lekerült összes felesleges 60-as tábla. (vagy már legutóbb sem volt ott? most már kihagy az agyam.)
Otthon aztán volt nagy karácsonyozás, ajándékhegyek, csomagolópapír-szaggatás, evés-ivás, uncsitesókkal randalírozás, és mivel Marci inget vett, amit később már levenni nem akart, gyorsan készítettünk róla olyan karácsonyfás képet is, amin nem fociruhában van.

És készült családi kép is.

Én biztos pár kilóval többel ( nem tudom, nem mértem) , a fiúk pedig egy szekérderéknyi csomagtartónyi ajándékkal zárták az ózdi vendégeskedést.