Már majdnem elmaradt, de végül mégsem. Tegnap délelőtt Marcival begyúrtuk a tésztát, aztán este nekiálltunk és megsütöttük. Mindenki segített, még Marci is egy darabig, az ő keze közül is került néhány tetszetős darab, majd átváltott az egyedi stílusra, és születtek szebbnél szebb remekek. Az ő részéről a munkának ott vetettem véget, amikor elkezdte a szájába tömködni a tésztát, amitől még nem kapok frászt egyébként, de aztán távolbaköpő versenyt rendezett a szájában lévő nyálas tésztadarabbal, és baromira mókásnak találta, ahogy a nyálas cucc fennragad a csempén. Én kevésbé találtam ezt viccesnek, bár tény, hogy eléggé megkopóban van a régi humorérzékem.
A nagyok már valódi segítségnek bizonyultak, a nyújtásban kellett kicsit segíteni, de onnan már ment minden mint a karikacsapás. Igaz, így is lettek törött lábú babáink, meg lefejezett, majd visszatapasztott fejű rénszarvasaink, de ez a kalács értékből mit sem von le :)
Azóta rájárnak, és bár megmenekítettem néhány szép példányt a fára, de nem biztos, hogy megélik a fárakerülést, úgyhogy bár én még nem jutottam oda, hogy megkóstoljam, jónak gondolom, mert már csak alig félig van a doboz. Most, hogy kisült a zserbó is, fontolgatom, hogy összedobok még egy adagnyi mézest.
Jaj én most olyan jót nevettem Marcin!!!!!! :)
VálaszTörlésJóóó, így visszaolvasva, és elvonatkoztatva nekem is vicces :)
Törlés