Milán, a pummnélküli

Még a szombati naphoz kapcsolódik egy Milán szempontjából nagyon fontos esemény. Mégpedig az, hogy elveszett a cumija. Igen, Milán egészen ideáig az elalváshoz kérte a cumiját. Persze időnként előkerült a téma, hogy nem akar-e esetleg cumi nélkül aludni, de határozottan elzárkózott a dologtól. Olyan is volt már többször is, hogy nem találtuk, és anélkül kellett lefeküdnie, de ilyenkor mindig sokkal nehezebben ment az elalvás, ha egyáltalán elaludt. Aztán volt olyan kábé egy éve, amikor egy hosszúünnep kellős közepén szakadt szét az előző cumija, és kapóra jött, hogy akkor most úgysem tudnánk újat venni, még ha akarnánk sem, de nem is akartunk. Már-már bele is szokott a cuminélküli létbe, két napig tartott talán, amikor egyszer csak előállt egy cserecumival, amit talált valahol a lakásban. Ez volt az a cumi, vagyis pumm ahogy Milán hívta picike kora óta, ami végül a Balatonnál elveszett. 

Hogy hogy történt, azt nem tudom, mert mikor felébredt a déli álmából én épp futottam, és nem voltam ott. Feri, Máté meg Marci pedig az udvaron játszottak, hogy Milán tudjon aludni. Milán azt állította, hogy amikor felébredt, akkor a nyulával együtt odatette Máté ágyára, felvette a szandálját, és kiment a többiekhez. Feri is úgy emlékszik, hogy nem volt nála pumm, amikor megjelent a hinta mellett. 

Az ágyon viszont nem volt csak a nyuszi. 

Ez persze csak este derült ki, amikor megint kellett volna. Felforgattuk az egész szobát, ágyneműket rázogattunk, ágyak mögé néztünk, cipők között keresgéltünk, táskákban kutattunk, mindenhová benéztünk, ahová csak lehetett  és ahová csak tudtunk, de nem találtuk sehol. Milán persze sopánkodott, hogy jajj, most mi lesz vele, vagyis velem, vagyis Milánnal. Abban maradtunk, hogy aznap este nincs mit tenni, pumm nélkül kell aludni, aztán holnap úgyis csomagolunk és akkor hátha előkerül. Nem nyugodott meg, de elfogadta. 

Persze, ha azt vesszük micsoda szerencse, hogy elveszett, és nem kellett semmiféle trükköt bevetnem, hogy leszokjon a cumiról. Nem is vetettem volna be egyébként, ha ilyen trükközős lennék, akkor már jóval korábban elvettem volna tőle, nem várok 4 és fél éves koráig. De nem. Mindig is hittem benne, hogy majd alakul ez a dolog magától, mint minden más is. 

Másnap nagyon megdícsértük Milánt, hogy milyen ügyesen aludt, ő meg büszke volt, hgoy sikerült pumm nélkül is elaludnia, de azért erősen forszírozta, hogy keressük meg neki. 

Elkezdtünk csomagolni, és mindent átnéztünk, minden elöl lévő ruhát, minden táskában lévőt, nem csúszott-e közéjük, minden kis apró rést, és lyukat, a szekrényt, még a tetejét is, még a szemetest is átpakoltuk egy másik zacskóba, hogy nem dobta-e Marci esetleg oda. 

Nem is azért volt már elsősorban ez a nagy keresés, hogy Milánnak meglegyen, mert nyilvánvaló, hogy ennél jobb alkalom, hogy végleg lemondjon a kis pajtásáról, soha nem lesz talán, inkább már az motivált, hogy nem veszhet egy cumi egy szobában! Nyomtalanul! 

Végül sehol nem találtuk. Persze az is lehet, hogy mégis kivitte, és kint tette le valahol, ahonnét eltűnt. Vagy Marci kezébe került, és ő dobta el valahová, akkor viszont valóban bárhol lehet ebben az univerzumban, de még azon kívül is. 

Tény, hogy a pumm, szőrén -szálán eltűnt! És azóta Milánka pumm nélkül alszik!!!!! 

Nem igazán bánkódik miatta, néhányszor még megkérdezte, miután hazajöttünk, hogy nem lett-e meg mégis, hátha kihagytunk egy bőröndzsebet, vagy a szennyesből, vagy akárhonnan. De aztán már nem is kérdezte, hanem csak büszkén újságolta, hogy ő már pumm nélkül alszik. A világ legtermészetesebb hanghordozásával. És még hozzá is szokta olykor tenni, hogy elvégre már mindjárt 5 éves lesz! Nem mintha ez az érv, bármikor is számított volna pummügyileg nála. 

Hát így lettünk most már cumimentes övezet. Hogy jó vagy rossz a cumi, hát ebbe most nem mennék bele. Nekem csak Milán cumizott. Se Máté, se Marci nem fogadta el, pedig de sokszor próbálkoztam vele, amikor végetnemérően csak sírtak. Milán meg jól elvolt vele, pici korában sokat cumizott, majd egyre kevesebbet, végül már tényleg csak lefekvéskor vette be a szájába. Hogy ilyen könnyen beletörődött az elvesztésébe, az gondolom annak is betudható, hogy inkább már csak megszokás volt ez nála, mintsem valódi szükséglet. De ha erővel vettem volna el tőle, akkor biztos, hogy sokkal nehezebben ment volna, és ráadásul nekem kellett volna lenni, a ludasnak. Én meg nem szeretek ludas lenni. 

Így aztán most már végérvényesen nagyfiú lett Milánból. Így van ez jól.