Rövidhajú

Hetek óta készültünk már rá, hogy megfosszuk Marcit a loboncától, de valami mindig közbejött, először beteg lett, aztán lehült a levegő, és nem lett annyira fontos, aztán meg csak mondogattuk, hogy kéne, kéne, de mindig olyan későn kerültünk fel az udvarról, és akkor már nem akartuk még tovább húzni az időt, de igazából mi magunk akartunk lélekben felkészülni a nagy hajvágásra. Mert hosszú hajjal olyan kis édesbogyó volt, és úúúúúgy imádtam a kis göndör fürtjeit. És mert hosszú hosszú hajjal még olyan kis babás volt, és tudtuk, hogy rövid frizurával menthetetlenül elindul Marci is a kisfiúsodás felé. De nem lehetett már tovább halogatni, a koranyári hőség végül pontot tett a halogatás végére, mert szegénykémnek már ébredéskor is csomókban állt az összes három szál haja, nagyon melege volt benne, és hát nem is volt már szép csatakosan, izzadtan, valljuk be. 

Így hát tegnap délelőtt, a fiatalember vidám pillanatában előkaptuk a kamrába száműzött kisszéket, amire Marci önként és dalolva szépen rátelepedett, ahogy azt a nagytesóitól látni szokta, és olyan kis cukipofi volt, ahogy tartotta a buksiját.  Meg is könnyeztem picit.

 

Szerintem nagyon ügyes volt. Feri szerint nem volt az. Jó, a vége felé mér eléggé forgatta a fejét, de nem sírt, nem rángatózott, nem bojkottálta az egész műveletet, hanem egész sokáig csak némán tűrt. 

A végeredmény pedig egy aranyos kis gombócfej lett, amiért továbbra is odavagyok :)

 

A fürtöket pedig borítékoltam, és bekerülnek a kincsesdobozba.