Aix-en-Provance és az utazás sok képpel

Szóval miután jól teletömtük magunkat bagettel és croissonnal meglátogattuk Aix-en-Provance városát, ami a művészetek és a platánok városaként is emlegetve vagyon. És tényleg... a város szinte minden utcája hatalmas platánfákkal van szegélyezve. Ilyenkor januárban éppen kopaszok, de nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy elképzeljük milyen lehet itt tavasszal vagy nyáron, amikor minden zöld, amikor virágoznak a levendulák, és nem mellesleg nyüzsög a város a mindenféle fesztiváloktól. Turistákból még ilyenkor télen sem volt éppen hiány, de gondolom, hogy nyáron ennél sokkal nagyobb a tolongás.

A város régi főutcája a Cours Mirabeau gyakorlatilag két részre osztja a várost, és jól megférnek egymás mellett a régi Aix kanyargós, szűk sikátorai amik a hegyek mellett a másik nagy szerelmeim, és a hatalmas gazdag villák, luxusboltok.

A gyerekek nagy örömére pedig a város telistele van szökőkutakkal, kisebbekkel-nagyobbak, régiekkel-újakkal, neki mindegy volt, csak folyjon a víz, alig lehetett őket továbbrángatni onnan. Főleg Milánt.

És ha már Aix-en-Provance, akkor Cezanne, aki itt élt és alkotott. Ahol a járda széle is ilyenekkel van kirakva:

Fél 1 is volt már mire végre újra útra készen álltunk, és mivel a szívünk nem akart még Provance-tól megválni nem mentünk rá rögtön az autópályára, hanem autóztunk egy keveset városról-városra, és bár nem voltak levendulák, a táj még így is nagyon szép volt.

Ennél már csak az lett volna jobb, ha mondjuk levendulavirágzáskor bringával járjuk körbe a vidéket... no de ne akarjunk mindent egyszerre, nem?

Később aztán valahol Nimes magasságában még flamingókat is láttunk a tenger egy zárt öblében, vagy valami hasonlójában. A kis pöttyök a képek a flamingók, amikről a kép készítésekor még nem tudtam hogy azok, csak amikor közvetlenül melléjük értünk akkor vettem észre. De akkor meg már nem volt idő arra, hogy közelről is lekapjam őket, mert mire észbekaptam már nem is voltak sehol.

Ezután nem sokkal már újra az autópályán haraptuk az aszfaltot, a fiúk pedig miután felébredtek akkor olvasgattak, könyvet cseréltek, eszegettek, egymást etették, autóztak, szóval jól elvoltak.

Én pedig vártam, hogy újra feltűnjenek a hegyeim, amik ezúttal már a Pireneusok csúcsai lesznek, ami azt jelzi, hogy ha lassan is, de közeledünk a végcélunk felé.

Naplemente a Pireneusok fölött:

Ui.: A három napos utunk utolsó pihenőjén Milánnal Máté segítségével sikerült pofára esnie a parkolóban, és teljesen lezúzta az orrát. Az ezután következő képen ezért virít majd pirosan az orra. Szerencsére ha a jobb profilját fotózom, akkor nem látszik, úgyhogy talán lesz néhány olyan kép is majd, amin nem lesz boxolófeje.