Ennek kapcsán már mondogattuk neki egy ideje, hogy majd elmegyünk, és megnézzük a Budai Várat, ahol a néni énekel. De valami mindig közbejött, vagy betegek voltunk, vagy az idő volt rossz, vagy nem volt időnk, aztán meg elutaztunk.
Mikor jöttünk haza Fr. országból akkor
is láttuk a várat, és Máté megint rákezdett, hogy jöjjünk el és nézzük
meg, így hát pünkösd vasárnapjának délutánján eleget tettünk végre a
kívánságának. Meg hát mi is szerettünk volna úgyis felmenni, mert már
régen jártunk arra.
Milán egy ideig háton utazott, majd
lábon jött, közben elmajszolt egy-egy darab kürtőskalácsot,
végigsimogatott minden kerítést és házfalat, felszedte a kavicsokat,
majd mikor sátrat vert egy járdaszegélyen, és szemmel láthatóan esze
ágában sem volt tovább jönni, mert baromi jól elszórakozott a
turistákkal, akkor jobbnak láttuk visszatenni a zsákjába, mert különben
még most is ott lennénk.
Máté pedig egész végig azt várta, hogy
mikor érünk már oda, ahol a néni énekel, majd amikor odaértünk, akkor
csodálkozva, és hitetlenkedve vette tudomásul, hogy a néni MOST nincs
itt, és nem énekel. De akkor hol van????? Miért nincs most itt??? kérdezgette folyamatosan.
Végül csak megbékélt, és minden második lépésnél ki akart nézni a várfalon:)
Nem mondom a látvány valóban
fantasztikus. Jó ide feljönni, kicsit felülemelkedni a zsúfoltságon, a
zajon, ami egyébként a várost jellemzi.Jó hogy van egy ilyen Várunk,
amire büszkék lehetünk, és ami 1987 óta a Világörökség része.
Mivel Máté megállapította, hogy a Budai Vár nem igazi vár, (és alapvetően igaza van, mert inkább palota), mert nincs benne lépcső, így ha már ennyire belejöttünk, hétfőn a Visegrádi-várba látogattunk el, ami már Máté szerint is igazi vár volt.
Franciaországban, amikor a Koenigsbourgi várban
jártunk, rájöttünk, hogy Matyinak nagyon bejön ez a várnézés. Imádta a
meredek lépcsőket, a visszhangzó folyosókat, szeret kinézni a várfalon
túlra:) Ha az út a várhoz pedig nem betonúton, hanem erdei ösvényen
vezet, az pedig maga a kánaán Matyi számára.
Most is így volt ez, mihelyst a
betonútról az erdei útra tértünk, Máté szárnyra kapott, jobban mondva
beült a képzeletbeli autójába, és azt kormányozta fel egész úton. Nem
számított a sártól csúszós út, a meredek emelkedő, csak jött, és jött:)
Aztán fenn a várban is nagyon tetszett neki minden, nagyon gyagyás volt,
nem is akart hazajönni:) A kedvencem, amikor lépcsőzik a meredek
lépcsőkön felfelé a kis pipaszár lábaival:)
Milánnak sajnos ez nem volt jó terep,
miután röpke szabadlábra helyezése alkalmával mindenáron le akart
csúszni a hegyoldalon, jobbnak láttuk visszabatyuzni Apa hátára. De még
így is annyira elfáradt szegény, hogy a lefelé úton elszundikált egy
kicsit:)
Lefelé jövet Máté persze már fáradt
volt, akkor már mindig nyafog kicsit, hogy mikor érünk már oda az
autóhoz, de összességében nagyon jól sikerült kirándulás volt, amit
megtetéztünk a szomszéd falubeli villámlátogatással, ahol körbejártuk vidékre szakadt Barátaink birtokát
és állatfarmját, és ahol a fiúk a nagy fáradságra megtöltötték a
pocakjukat egy jó kis bográcsossal, megkoronázva ezzel mind a napot,
mind a hétvégét:)
Jó későn értünk haza, de egyáltalán nem
bántuk, mert szuper hétvégén vagyunk túl. El is határoztuk, hogy eztán
majd sűrűbben megyünk itthon is kirándulni. Úgy legyen:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése