Újabb fél év, újabb mérföldkő, Matyika
éppen ma 3 és fél éves, és éppen holnap lenne fél éves óvodás, ha menne
még holnap oviba, de már nem megy.
Nem volt egyszerű ez a fél év vele, de
hát melyik volt az... De ez azt hiszem különösen nehéz volt. Vagy csak
én vettem kicsit nehezebben az akadályokat, nem tudom.
A fél év egyértelműen az ovi körül
forgott, hogy megszeresse, hogy megszokja. Azt hiszem ez valamennyire
sikerült is, ami nagyban az óvónénik érdeme is. Persze voltak/vannak
nehezebb napok, amikor nyafog, sír reggel, hogy ne menjünk, vagy ne abba
a ruhába menjünk, vagy bármi. De alapvetően ottlenni már szeret, vannak
barátai, vannak élményei, amiket elmesél. Ha nem is azonnal, de napok
múlva biztos.
Sokat változtatott rajta az ovi. Sokkal
közvetlenebb, nyitottabb lett. Bátrabb. Már nem tart annyira az
idegenektől, mint kisebb korában, amikor pl. képes volt sírva fakadni,
ha meglátta a postást.
Nagyfiú lett. Kétségtelenül. Nem tudom
mikor lett ilyen nagy, mert csak telnek a napok, és egyszer csak ránézek
Matyira, és azt látom, hogy olyan mint egy igazi kisfiú. Már nem
kis-kisfiú, hanem nagy-kisfiú. Egyre határozottabb vonásai vannak, már
nincs meg a bébiformája. Tejfölszőke, és vonaltestű.
Fájdalmasan vézna, de genetikailag az, mert eszik rendesen. Az oviban
azt mondják ő az egyik legjobb evő, nagyjából mindent megeszik, és
legtöbbször kétszer kér.
Pontos számadatokat nem tudok, de 98-as,
104-es ruhákat hord felül. Alul van olyan nadrágja, amibe 2years van
beleírva, de derékban még mindig bő:) Kilóra kb. 13.5kg körül lehet,
vasággyal, 14 biztos nincs.
Itthon annyira nem jellemző rá a mindent megevés, de azért nem panaszkodom.
Hihetetlen akaratos, nyávogós, és
hisztis, így egyben. Sokszor egész nap mást sem csinál, csak nyafog,
neki semmi sem jó, nem lehet a kedvére tenni. Ilyenkor baromi idegesítő.
Aztán előbújik belőle a doromboló kiscica, és csak bújik, ölel,
puszilgat:) Ezt az énjét kicsit jobban kedvelem.
Nagy bohóc. Ha közönsége van, akkor maximumra kapcsol, és leállíthatatlanul idiótáskodik.
Szeretem, hogy már bármiről tudunk beszélgetni. Minden érdekli, és a sok feleslegesnek tűnő miért?
mellett egész okos kérdések is becsúsznak. Határozott elképzelése van a
világról, pontosan tudja, hogy mit szeretne, és azt hogyan, milyen
ruhában.
Türelme az még mindig semmi. Ha valami nem sikerül elsőre, akkor hiszti van, jön a Neeeeemmtudom!!!!!, Seeegííííts máááárrrr!!!!!
de mostazonnal, mert egy másodperc késedelem világkatasztrófához vezet,
és dührohamot kap. Egy időben rákapott az ajtócsapkodásra. Mostanában
elfelejtette szerencsére. Inkább a tettek embere, mintsem gondolkodó
típus.
Kedvenc játéka még mindig a
szerepjáték, mindig hallom, ahogy az autóival újrajátssza az épp
aktuális eseményeket, és vannak visszatérő elemek pl. hogy leesett a
dísztárcsa, vagy lemosatjuk az autót, téli gumi-nyári gumi csere,
megyünk a teszkóba, hogy szervízbe visszük az autót, ilyesmi. Ilyenkor
nagyon aranyos.
Nagyon szereti még a
matricás-ragasztgatós füzeteket, ha esős idő van, akkor elő szoktuk
ezeket venni. Egyedül is nagyon ügyesen meg tudja oldani a feladatokat,
ha akarja.
Kézműveskedés terén még mindig a festés a
favorit. Ceruzára, zsírkrétára rá sem néz, ha felajánlom neki,
határozottan elutasít. Aszfaltkrétával viszont szívesen elkapirgál.
Még mindig megvan a képzeletbeli kulcsa,
amivel nyitja-zárja a motorját, és a futóbiciklijét. A boltban 5 percbe
is beletelik, mire tolatva beparkol az elemgyűjtő és a kávéautomata
közé, lekapcsolja a lámpákat, beriasztja a járgányt, zsebreteszi a
kulcsot, majd kifelé menet ugyanez visszafelé.
Milánnal egyre jobban jóban vannak,
egyre inkább partnerek. A franciaországi utunk jó hatással volt rájuk,
valahogy összekovácsolódtak az alatt a néhány hét alatt, amíg egymásra
voltak utalva. Máté szereti istápolni Milánt, néha akkor is szeretné,
amikor Milán önállósodni akar. Aranyosak, amikor együtt joghurtoznak,
vagy amikor kézenfogva sétálgatnak. (persze amikor nem épp a lépcsőn
sétálgatnak lefelé kézenfogva). Persze olyan van, hogy összekapnak,
amikor Mátét zavarja, hogy Milán mindent szétszed, vagy amikor ugyanaz a
játék kell mind a kettőjüknek.
Alapvetően olyan jólelkű. Ezt nagyon
szeretem benne. Amellett hogy ő maga is olyan kis érzékeny, mások
gyámoltalansága segítőkészséget vált ki belőle. Ha Milán sír, akkor
rögtön megy, hogy megvígasztalja. Ha fáj neki valahol, akkor megpuszilja
neki. De így van ez az oviban is.
Még mindig hisz a puszi gyógyító erejében:)))
"Ha nem puszilod meg, akkor sosem fog meggyógyulni!"
Szóval nem könnyű mostanában vele, mégis
ha rá gondolok, akkor nem a hisztis-nyafogós Mátét látom magam előtt,
pedig abból a fajtából mostanában többet kapok, hanem a huncut
mosolygósat, a kacagósat, a pajkosat. Látom, hogy amikor alszik, akkor
ugyanolyan az arca, mint amikor a pocakban volt, meg amikor icipici volt
még. Olyan békés. Ilyenkor az illata is újra olyan mint régen. És bár
ilyenkor nagyon látszik, hogy milyen nagy már, mert csaknem végigéri az
ágyat, mégis ilyenkor olyan kicsi még.
Pedig már nagyfiú:) Tagadhatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése