Hármasban a városban

Már a múlt héten is tervben volt, hogy egy délután fogom a fiúkat és bemegyünk a városba, csak mi hárman. Ilyenkor nagy szerencse, hogy a fővárosban élünk odahaza, mert így egyáltalán nem új  és nem egy félelmetes dolog a nagy nyüzsgés, a sok ember, és nem riadunk vissza sem soksávos autókkal teli utaktól, sem a metróaluljáróktól, ami egy kisvárosi-falusi embernek igen riasztó lenne. Ráadásul nagyképűség nélkül mondhatom, hogy hála a többéves anyósülésen eltöltött másodpilótaságomnak nő létemre is jó térképolvasó vagyok:) Ezt csak abból gondolom, hogy nem kell feltétlenül irányba fordítanom a térképet ahhoz, hogy tudjam hol is vagyok, és hová is akarok menni, ráadásul még sosem tévedtem el annyira, hogy ne tudnék eljutni egy olyan helyre, ahonnét már tudom hogy merre kell mennem.

Ennek fényében (no meg hogy elhittem, hogy tudok olaszul;)) bátran vágtunk neki a városnak, hogy teljesítsük  küldetésünket, mégpedig hogy vonatjegyet vegyünk szombatra Bolognába, hogy ne kelljen hétvégén pont akkor sorbanállni, amikor már a legnagyobb a bugi a lábunkban. (Vagyis nekem, mert én az a fajta vagyok, aki inkább ül fél órát a vonaton indulásra várva, mintsem hogy szaladni kelljen, hogy elérjük.)

Alvás után indultunk, frissen, kipihenten. Matyiban volt némi fenntartás, százszor is megkérdezte, hogy Apa nem jön-e, de amikor kiléptünk az ajtón végre kiderült, hogy mi a gondja. Az, hogy ha Apa nem jön, akkor őrájuk ki fog vigyázni, amíg én felmegyek a toronyba:))) Miután megnyugtattam, hogy most nem fogok felmenni a toronyba, és nem hagyom őket egyedül egy percre sem, már minden simán ment.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy annak ellenére, hogy Matyi házon belül milyen szófogadatlan, dacos, hisztis, nyafogós, akaratos tud lenni, ilyenkor amikor megyünk valahová 3-an teljesen kezelhető. Nyilván érzi a helyzet súlyát, ezért jön szépen mellettem, csinálja amit mondok, és még ha fáradt is, akkor sem nyafog, legfeljebb közli, hogy nem bír már tovább jönni. Ilyenkor gyorsan találni kell valami figyelemelterelőt, pl. nézd csak milyen autója van annak a bácsinak (jó messzire tőlünk), gyere nézzük meg gyorsan mielőtt elmegy, vagy keresni egy jó kis kirakatot, ami előtt pihenésképpen kicsit el lehet időzni. Mint pl. ez itt, amelyikben Kisvakond autói álltak modernebb kiadásban:

Vagy beígérek neki egy fotót a kedvenc pöttyös villamosával:

Node... lényeg a lényeg, mentünk sokat villamossal, aztán mentünk metróval. Matyi ügyesen mozgólépcsőzik, segítség nélkül rááll, és lepattan róla, de sok helyen lift is van, így nem kellett Milánt babakocsistól emelgetnem szerencsére.

Mivel jártunk már a Főpályaudvar hatalmas épületében közösen még  korábban, így nem volt ismeretlen, tudtam merre kell menni, mit kell csinálni, hová kell állni, így gond nélkül sikerült megvenni a jegyeket, és még Matyi sem kóborolt el, amíg a pénztáros hölggyel tárgyaltam, bár a szemem sarkából láttam, hogy valami sámántáncot lejt el a hátam mögötti üres területen:)

Eztán már csak másfélszer kellett körbejárjunk az épületet, mire rátaláltam a helyes útra, és meg sem álltunk egy innen közeli parkig, ami Máténak liget.  Valamiért a park szót nem érti... lehet, hogy túl sok benne a mássalhangzó??? Az séta tele volt kalanddal Máténak, mert épp útfelújítás folyik, és hol egy úthengerbe botlottunk, hol egy hatalmas teherautóba, hol egy markolóba, hol ebbe, hol abba, Máté teljesen le volt nyűgözve.

(Egy helyen, gondolom valami nagykövetség előtt lehetett, de zászlót nem láttam kint,  katonai dzsipp mellett ácsorgó igazi fegyveres katonákat is láttunk, ami Mátét szerencsére nem hozta lázba, nem tudja még, mi az a puska, nekem viszont kicsit ijesztő volt, ahogy ott posztoltak, kezükben a puskával, amit gondolom bármikor elsüthetnek, ha erre okot látnak, legalábbis pont úgy tartotta a katona, hogy egy pillanat alatt a vállához tudja lendíteni.)

Itt is jártunk már korábban, akkor is kacsákat néztünk, meg halakat, most is:)

Most viszont felmentünk még egy kicsit a játszótérre is, ahol a fiúk kicsit vegyültek az olasz fiúkkal, de tényleg. Máté mondjuk furcsán néz, amikor olaszul magyaráznak neki, de látszólag ez egyik félt sem zavarja, és Máté csak úgy szívja magába a tudást, és a rosszaságot, például tőlük tanulta, hogy ordít az úton mint egy bolond, (de tényleg), cserébe viszont megtanult olyan tűzoltós csövön lecsúszni. Ez itt nagy divat, minden játszótéren van ilyen.

Milán pedig profin lépcsőzik fel a csúszdára, majd profin le is csúszik onnan teljesen egyedül, ülve, hason, arccal előre, mindegy neki, csak csússzon. Nemhiába, ő meg Mátétól lesi el a trükköket:)

Majd jó sokat gyalogoltunk a villamosig, mert nem volt  kedvem megint átszállni metróról villamosra, és így alaposan elfáradva értünk haza 4 és fél órával az elindulásunk után. De csak én voltam fáradt, mert a fiúk juszt se akartak korán aludni. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat:)

Holnap pedig, hogy Matyi szavaival éljek: - Már csak egyet megy Apa dolgozni, és megyünk Bolognába, mindenki, Apa is.

Már nagyon várjuk, és nagyon izgatottak is vagyunk, én legalábbis, mert amit olvastam, és láttam interneten az nekem nagyon-nagyon bejövős.