Mindennapi tipródásaim

Nem vagyok épp jó passzban, vagyis voltam már jobban is... úgy érzem felőrölnek a mindennapok egyhangúságai, a folytonos körforgás, a mindig ugyanolyan napok... végletek között vergődöm, lelkiismeretfurdalással telve... mára már bennem is tudatosult, hogy egy fenékkel nem tudom azt a bizonyos két lovat megülni, bármennyire is akarom, szeretném.

Pedig rohan az idő, telnek a napok, és bár nem múlnak el nyomtalanul, mégis inkább túlélem, mintsem megélem a pillanatokat, és amikor erre ráeszmélek akkor mint egy öngyilkos hajlamú , magamat taszítom vissza az önsajnálatba amiből már épp kezdtem kikecmeregni, és kezdődik minden elölről.

Próbálom nyitva tartani a szemem, és észrevenni az ezerszínű ősz nyújtotta örömöket, magamba szívni még a nap utolsó gyenge melegítő sugarait. De most mégis nehezebben megy. Az új helyzetek kezelésében sosem voltam túl jó, úgy látszik ez az évek során mit sem változik. Pedig ez az első év, amikor két kis segítőm is akad, akik csodáltatják velem a világot. Valami mégsincs a helyén... valami mégis akadozik, és hiába csiszolom, nem forognak a fogaskerekek...

Pedig annyi csoda történik körülöttem... Máté most először élvezi és kiélvezi az évszak adta lehetőségeket. Faleveleket, gesztenyét gyűjtünk, aztán kifestjük őket, bábukat csinálunk... (majd lesznek képek) olyan régen várok ezekre a percekre, mert eddig nem érdekelte semmi ilyesmi, de most nagyon lelkes, és egyre ügyesebb. Mondókázunk, énekelünk, szivacsként szívja magába a dalokat, és így, hogy már nem egyedül kell dalolásznom, így már én is élvezem.

Milán pedig... hát rajta aztán igazán fog az idő... kapkodom a fejemet, és húznám be a kéziféket, hogy ne ne ne szaladjunk még annyira, még csak most született, mégis...  Vele kapcsolatban örök lelkifurdalást érzek, mert tudom, hogy sokkal kevesebb idő jut rá, mint Mátéra. Pedig egyre jobban igényli most már ő is hogy részese legyen az életünknek, ne csak csendes megfigyelője a parkolópályáról.

Én pedig lavírozok... és érzem, hogy nem jó ez így sehogysem.... mert nem tudok mindkettő kedvére tenni... mert Matyinak szüksége van a napi több órás játszóterezésre, különben kezelhetetlen. De sokszor látom, hogy Milánnak már a háta közepére sem kell a harsogó gyerekzsivaj, ő nyugit szeretne, pihizni, felfedezni a szőnyeg minden egyes szegletét az otthon melegében.

Jár az agyam... ki kell találnom valamit... nekem is hozzá kell idomulnom a megváltozott körülményekhez... még nem tudom, hogy fogom csinálni...