Nincs szívetmelengetőbb érzés annál,
mikor Matyi egy kétévest meghazudtoló módon szeretgeti Milánt. Mikor
csillog a szeme, amikor végre közös játékra kerülhet sor, mikor ébredés
után rögtön keresi, hogy hol van, mikor próbál a maga módján segíteni
rajta, ha sír, mikor egyszerűen csak odabújik hozzá, és fogja a kezét,
vagy megpiszézi, vagy megpuszilgatja, betakargatja. Mikor nagy büszkén
segít tolni a babakocsit, mikor szól, hogy vigyük ki Milánt is a
konyhába, amíg ő eszik.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen van,
hogy ilyen lehet... hisz még Máté is olyan kicsi... honnan tudhatná mi a
testvéri szeretet? Vagy nem is tudja, csak ösztönösen szereti ezt a
hirtelen idepottyant kis csomagot?
Szeretném, ha ez a szeretet sosem múlna
el... ha majd nagyobb korukban is inkább szövetségesek lennének,
cinkosok, mintsem ellenségek... ha lenne köztük egy hallgatólagos
jóban-rosszban kapocs, ha jóbarátok lennének. (kicsit sorozatcímes lett ez a mondat... valahogy még a bk-t is bele kéne venni:))
De mit kell tennem Nekem, hogy mindez
így legyen? Egyelőre inkább ösztönösen , mint tudatosan cselekszem. De
vajon elég-e a jótestvérséghez az, ha én csak ösztönösen egymás felé
terelem őket? Remélem igen! Tele vagyok kérdésekkel... de eddig minden
olyan jól ment, ezért nem aggódom.
Egyelőre jófelé haladunk... már második
napja csak egymás mellett fekve, kéz-a-kézben alszanak el. Én pedig
könnybelábadt szemmel nézem őket... sokáig... nagyon sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése