Az utóbbi jó pár nap enyhe őszvégi
időjárása az én mindennapjaimat is megenyhítette. Pedig az idő rohan...
35 hét van mögöttünk, és 35 nap van előttünk. Mégis most úgy érzem, hogy
most jó. Most megállhatna egy kicsit az idő, hogy elmélázhassak azon,
milyen jó is pocakosnak lenni, és milyen is lesz majd az életünk
négyesben. De erre kevés idő jut.
Készülődünk. Nem csak lélekben,
fizikailag is. Úgy látszik, nekünk egy gyerek születése kell ahhoz, hogy
néhány rég elmaradt dolog a helyére kerüljön. Matyi születése előtt
kisszobát parkettáztunk, most képeket fúrunk, többek között. Szép lassan
minden összeáll. Lélekben is.
Érdekes, hogy sokkal nyugodtabban várom
KisTesó érkezését, mint annak idején a Matyiét. Akkor tele voltam
aggodalommal, félelemmel, hogy milyen lesz Ő, hogy milyen leszek én,
hogy milyen lesz hármasban. Most úgy gondolom, hogy azok után, amit
Matyival át- és túléltünk nagy meglepetés nem érhet, és ha ér, akkor azt
is fogjuk tudni kezelni. Matyival ilyenkor már tele voltam rémálmokkal,
hogy hogy fogok megfelelni. most nincsenek rémálmaim, sokszor álmaim
sem, vagy ha igen, nem ezzel kapcsolatosak.
PocakTesó is mintha most nyugodtabb
lenne, a múltkori napokig tartó dajdajozás után most szinte csak estére
tér magához, akkor sem olyan intenzív forgó-pörgő, inkább csak
helyezkedik. Biztos szűkül már tér, amit igénybe vehet.
A jó közérzetemhez biztos közrejátszik
az is, hogy gőzerővel készülünk Matyi szülinapjára. Ajándékok kitalálva,
részben megvéve, idén már igazán klassz ajándékokat lehet neki venni,
olyanokat, ami például engem is szórakoztat(na). Szóval nem unatkozunk.
És december van. Reményeim szerint ez már a mi hónapunk. Remélem KisTesó
is így gondolja.
35. heti pocak oldalról, előlről, és ezúttal arcostól:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése