Ma
nem mentünk sétálni, pedig mehettünk volna. Csak önző voltam. Olvasok
egy könyvet, és már majdnem vége, és annyira akartam olvasni, hogy Mátét
ebéd után betettem a babakocsijába és elaltattam a teraszon. Aludt is
egész sokat, én pedig csak faltam a betűket. Szeretem az ilyen életrajzi
jellegű könyvet, ami azért nem csak tömény adathalmaz,hanem
olvasmányos, és érdekes. Ilyenkor kicsit beleélem magam a történetbe, a
korba, a szereplők bőrébe. Olyan kettősség van bennem egy jó könyvvel
kapcsolatban, mert egyrészt le sem szeretném tenni, mindig csak
olvasnám, másrészt pedig azt szeretném, hogy minél tovább tartson. Ez a
kettő ugyebár üti egymást. Még szerencse, hogy mindig van a polcomon 1-2
olvasásra váró darab, és ilyenkor egy kicsit már az is a szemem előtt
lebeg, hogy már azt is jó lenne olvasni. Fénykoromban, Máté előtt,
egyszerre több könyvet is olvastam, volt az este olvasós, amit az
ágyban vettem magamhoz, ez általában valami szép vaskos példány volt,
ami kevésbé mobilizálható, volt az utazás közben olvasós, ami egy
vékonyabb, könnyebben olvasható, kevesebb koncentrálást igénylő, de
mégis érdekes könyv volt. És volt még egy a konyhában, és a munkahelyi
fiókomban is tartottam egyet, hátha egy-egy oldalt el tudok olvasni,
mondjuk erre ritkán volt példa. Most örülök, ha egy könyvre van időm.
Leginkább este tudok olvasni, amikor Máté már alszik, és én még nem
vagyok annyira álmos. Na erre az elmúlt 3 napban nem volt példa, ezért
kellett ez a ma délután. Hogy önzősége-e? Szerintem nem. Szerintem
megérdemlem:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése