Fecsónak
esze ágában sincs kijönni. Még. Legalábbis doktorbácsi szerint. Nincs
mese, várnunk kell rá türelemmel, amiből nekem elég kevés adatott az
élet más részen is, nemhogy amikor Fecsóról van szó, és egyrészt már
megöl a kíváncsiság, hogy milyen lesz, hogy fog kinézni, meg hasonló
dolgok, másrészt ettől az "áldott" tehertől is már szabadulnék szívesen.
Mindenesetre minden ellenérzésem ellenére tegnap ittam egy málnalevél
teát, rutinosabbak szerint ez akár hatásos is lehet. kettőt lenne
ildomos inni belőle naponta, én óvatos duhajként, meg a népi
boszorkányságtól való távolságtartásomnak köszönhetően egyet iszom egy
nap. Hátha....
Ha
Fecsó nem akar majd magától világra jönni, akkor legkésőbb 19-én
jelentkeznem kell a kórházban, és akkor nincs mese, császármetszés. Most
egyelőre simán indulunk neki, minden korábbi terv ellenére. Nem mondom,
hogy emiatt boldog vagyok. Én nem vagyok az "bármit megteszek, csak
természetesen akarok szülni és rögtön szoptatni, és no kórház, no
kötöttségek." Biztos a munkám miatt is van, de ha amikor a császár
lehetőségéről volt szó, nem omlottam romjaimba, nem hisztériáztam az
ellenkezőéért, nem bújtam a szaklapokat, fórumokat, hogy akkor hogy
dolgozzam fel a lelki törést, amit ez okoz nekem, na meg a gyerekemnek.
Beletörődtem, és elfogadtam.
Most
viszont, hogy megfosztottak a biztonságérzetemtől, eléggé pánikolok.
Mikor indul meg a szülés? Ha napközben amikor egyedül vagyok, mit fogok
kezdeni? Egyáltalán meg tudom-e majd különböztetni A FÁJÁSOKAT, minden
egyéb más fájdalmaimtól. Időben fogunk-e a kórházba érni? És mennyire
fog fájni? Mi lesz ha nem leszek elég erős és elég hős?
Szóval
tele vagyok félelemmel. Számomra nem természetes, hogy egy kis lyukon ki
akar jönni egy nagyobb valami, ami még ha az én gyerekem is (furcsa ezt
így leírni) jóval nagyobb mint az a lyuk ott lent. Még belegondolni is
rossz!
De bíztatom magam, hogy más is túlesik rajta, többször is, majdcsak én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése