Orvosnál

Fecsónak esze ágában sincs kijönni. Még. Legalábbis doktorbácsi szerint. Nincs mese, várnunk kell rá türelemmel, amiből nekem elég kevés adatott az élet más részen is, nemhogy amikor Fecsóról van szó, és egyrészt már megöl a kíváncsiság, hogy milyen lesz, hogy fog kinézni, meg hasonló dolgok, másrészt ettől az "áldott" tehertől is már szabadulnék szívesen. Mindenesetre minden ellenérzésem ellenére tegnap ittam egy málnalevél teát, rutinosabbak szerint ez akár hatásos is lehet. kettőt lenne ildomos inni belőle naponta, én óvatos duhajként, meg a népi boszorkányságtól való távolságtartásomnak köszönhetően egyet iszom egy nap. Hátha....

Ha Fecsó nem akar majd magától világra jönni, akkor legkésőbb 19-én jelentkeznem kell a kórházban, és akkor nincs mese, császármetszés. Most egyelőre simán indulunk neki, minden korábbi terv ellenére. Nem mondom, hogy emiatt boldog vagyok. Én nem vagyok az "bármit megteszek, csak természetesen akarok szülni és rögtön szoptatni, és no kórház, no kötöttségek." Biztos a munkám miatt is van, de ha amikor a császár lehetőségéről volt szó, nem omlottam romjaimba, nem hisztériáztam az ellenkezőéért, nem bújtam a szaklapokat, fórumokat, hogy akkor hogy dolgozzam fel a lelki törést, amit ez okoz nekem, na meg a gyerekemnek. Beletörődtem, és elfogadtam.

Most viszont, hogy megfosztottak a biztonságérzetemtől, eléggé pánikolok. Mikor indul meg a szülés? Ha napközben amikor egyedül vagyok, mit fogok kezdeni? Egyáltalán meg tudom-e majd különböztetni A FÁJÁSOKAT, minden egyéb más fájdalmaimtól. Időben fogunk-e a kórházba érni? És mennyire fog fájni? Mi lesz ha nem leszek elég erős és elég hős?

Szóval tele vagyok félelemmel. Számomra nem természetes, hogy egy kis lyukon ki akar jönni egy nagyobb valami, ami még ha az én gyerekem is (furcsa ezt így leírni) jóval nagyobb mint az a lyuk ott lent. Még belegondolni is rossz!

De bíztatom magam, hogy más is túlesik rajta, többször is, majdcsak én is.