Biciklivel a Naplás-tóhoz

Annyira szép idő volt hétvégén, tiszta nyár.
A szombatunk jól eltelt mindenféle dologgal. Délelőtt Máté Bozsik kupán volt, Milán pedig gyógytornán. Volt persze sírás, hogy ő is menni akar, meg hogy ő úgy gondolta, hogy oké, edzésre nem jár, de azért majd a kupára megy, de végül hamar túl lettünk a dolgon. Persze nehéz az a fél óra, amikor duzzog, meg pityereg, meg elbújik keseregni, de ha azon túl vagyunk, akkor már sínen van a dolog. Most is így volt, mire Mátéék elindultak, és utána nem sokkal mi is, addigra már nem volt semmi baja. Igaz, megígértem, hogy hazafelé beugrunk a Sparba, és majd kap matricát. De hát ha ezen múlik a boldogsága :-)
Délután pedig a kertben dolgozgattak a fiúk, és már el is telt a nap.

De hogy ne legyen megint az, hogy " itt a szép idő, és nem csináltunk már megint semmit!", ahogy Máté szokta mondani, azt találtuk ki a decatlonos vásárlás közben/után, hogy menjünk el biciklizni együtt. Biciklizni Milánnak is lehet, legalábbis jobban lehet, mint focizni, Apával biciklizni pedig igazi kuriózumnak számít a gyerekeknek. Velem menni  már nem izgi, az már mindennapos. De Apával!!! Na az az igazi kaland!
És hogy ne legyen a megszokott otthon-Liget távolság, mert azt már kisujjból kirázzuk, hiszen Mátét a liget mellé hordjuk hegedűre, hát azt találtuk ki, hogy menjünk ki a Naplás-tóhoz, ami kicsit messzebb van ugyan, de legalább van a történetben némi kihívás. Így hazaestünk a boltból, és már szálltunk is a biciklikre, indulás!

Tőlünk a tóig egy darabon különálló bicikliúton lehet menni, majd sokáig járda melletti elkülönített biciklisávon, majd megint egy kis bicikliút, és csak a végén volt egy rövid útszakasz, ahol autókkal kellett osztoznunk, közvetlenül a tóhoz vezető úton.
Nem tudtuk pontosan hány kilométerre van a tó, csak saccoltuk, hogy olyan 12-14 körül lehet, és reméltük, hogy ha kijutunk, és ott megpihenünk kicsit, akkor majd haza is tudunk jönni. De úgy voltunk vele, hogy ha nagyon fáradtak lesznek a srácok, akkor bármikor vissza is tudunk fordulni, hiszen a biciklizésen volt a fő hangsúly, nem a tavon.
De nem fordultunk vissza. Igaz, mire a Szilas-patakhoz elértünk, már jóóó fáradtak voltak, Marci már nem akart tovább jönni, Milán is kezdte a nagyon szomjas vagyok, nagyon éhes vagyok műsort, de akkor már olyan közel voltunk, hogy kár lett volna nem elmenni a tóig.

Marci már fáradt.

 De a szép új, egyenes bicikliút mindenkinek adott egy kis erőt. Tekertek is mint az őrültek. :-)

És már ott is voltunk a tónál!

Jártunk már itt egyszer. :-) Milán akkor még a kis piros motorral járt, Máté pedig akkor kapta a futóbiciklijét. Nem most volt.

Kerestünk a tó túlsó felén egy jó leülő helyet. Jó volt kicsit megpihenni. Mindent megettünk, megittunk, ami a hátizsákunkban volt.

És miután minden gyerek kifényképezte magát, összeszedtük magunkat és indultunk haza. El tudunk volna még heverészni a napon egy darabig, de mivel már jócskán benne voltunk a délutánban, és a fiúknak még leckéjük is volt, Marcinak meg kimaradt a déli alvás, nem akartuk túl hosszúra húzni, hát indultunk.
Visszafelé a kezdeti szakaszon nagy volt a lendület, alig bírtunk lépést, akarom mondani kereket tartani a gyerekekkel, úgy hajtottak. Hiába mondtuk nekik, hogy messze van még az otthon, nem hittek nekünk. Meg hát lejtett egy kicsit az út, jól esett  a szembeszél. A lendület kábé az első kisebb emelkedőig tartott, ahol felváltva nem bírtak jönni. Majd Marci kicsit később elesett a biciklijével, nekiment hátulról Máténak, vagy valami ilyesmi, és felhorzsolta a könyökét. Nem nagyon, de annyira igen, hogy legyen min sírni. Persze fáradt volt már nagyon, ezért is esett el valószínű. De innentől kezdve már nemigen láttam Marcit egyedül tekerni, Ferinek kellett fél kézzel tartania, tolnia, támasztania. Azt mondja, ( és Marci is megerősítette ezt már itthon), hogy szerinte el is szunyókálhatott a nyeregben egy kicsit, mert néha úgy érezte, hogy teljesen el van gyengülve, és hogy csak ő tartja rajta a bicón. :-)
Itthon mondta is Marci, hogy szerintem aludtam is egy kicsit, amíg apa tolt. :-)
Nem csoda egyébként. Az lett volna csoda, ha végig le tud tekerni egyedül ennyit. De így is nagyon ügyes volt!
Hát így értünk haza. Szerencsésen, elfáradva. Nekem is jól esett leszállni a bicikliről. Nem ilyen hosszú távra tervezték az én kis pirosomat.
A fiúkban azért még maradt egy kis trambulinozásnyi erő. :-)