Nyaralnak

Tegnap délelőtt a fiúk MIND A KETTEN vidékre utaztak a Papáékhoz!!!! Máté mint egy rutinos nyaraló oktatta Milánt, hogy majd mi hogy lesz:

- Figyelj Milán, majd úgy lesz, hogy egyik nap Te alszol Papával, másik nap meg én. 

- Majd mondjuk Papának, hogy menjünk el a nagy pályára focizni!

- Majd kölcsönadom neked az én gumipapucsomat, jó??? mert nekem van Papánál másik. (nem találom Milán gumiklumpáját)

- Ha hisztizel, akkor nem jöhetsz Papákhoz!

- Fürdünk majd a kismedencében?

és így tovább, és így tovább.

Milán pedig mindenre lelkesen bólogatott, és azt mondta Jóóóó! Bármire rábólintott volna szerintem, csak ő is mehessen Mátéval.

És miután a fél játékosszekrényt, könyvespolcot, kismedencét, focilabdát, kisflaskát, nagyflaskát, teásflaskát, tejesflaskát, útiperecet meg  lópimpilit is  bepakoltuk, és az autósülések is végre a helyükön voltak, Milánnak csak akkor kezdett el picit görbülni a szája, és csak azt kérdezgette, hogy Te is jössz? Te is jössz? :((( Édes kis bogaram!!! Megbeszéltük sokadjára, hogy nem, én most nem megyek, mert nekem doktorbácsihoz kell majd mennem, és felsoroltam, hogy ki mindenki más lesz ott helyettem, és Máté is ott lesz, és hogy milyen klassz lesz majd, meg hogy majd beszélünk telefonon meg szkájpon, akkor beletörődött, és két perc múlva már mosolyogva küldte a puszikat, és integetett hogy szia Anya, akkor majd találkozunk!

Azóta vagyok itthon olyan egyedül, mint a kisujjam. 

A fiúk jól elvannak, állítólag nincs velük baj, amiben biztos van némi kis szépítés is, de a komoly problémák nincsenek. A tegnapi utazásos, vásárlásos, újdonságos nap annyira felspanolta őket, hogy még az esti elalvással sem volt semmi gond, bár nagyon részleteket még nem tudok, mert reggel amikor telefonáltam, akkor még épp kómázgattak és a reggeli betevő meséjüket nézték, nagyon sűrűn meg nem akarok rájuk csörögni, hogy nehogy megzavarjam a kis lelkivilágukat. Este beszéltünk szkájpon, és annyira furcsa volt őket képernyőn keresztül látni, hogy azt nem is tudom elmondani. Milánt még sosem láttam ennyire kívülről, hiszen ő most van tőlem először távol, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen jól viseli, sőt gyakorlatilag ő követelte ki magának, hogy ő is mehessen Mátéval, mert a múlt héten vérig volt sértve, hogy ő nem mehetett vele. Szóval nagyon büszke vagyok rá:) Mondjuk ő mindig is sokkal talpraesettebb és stabilabb volt, mint Máté hasonló korúan, és ha nem idegenekkel kell lennie, (márpedig Papáék nem azok), akkor nagyon jól feltalálja magát, és alkalmazkodik. (A múltkor is nagyon ügyi volt, amikor a barátnőméknél volt egy délelőtt, míg én ctg-ztem, dicsérte is Alíz, hogy milyen kis ügyes volt, nem volt vele semmi gond). 

És egy kicsit magamra is büszke vagyok, egyrészt mert el mertem, el tudtam őket engedni. Egyszerre. Ilyenre még sosem volt példa. (oké, részben a magam érdeke is volt, hogy ha egy mód van rá, akkor ne terheljem túl magam itt a végére) Másrészt pedig eddig még csak egyszer (vagy kétszer?)  sírtam, pityeregtem, ami azért megbocsátható, sőt ennyi még kötelezőnek is mondható. Az estétől kicsit tartottam, hogy majd mi lesz, hogy lesz-e majd telefonban pityergés, de nem volt semmi, és az én figyelmem is inkább Gyurta Danira szegeződött, és mire észbe kaptam, már késő este is volt:) Ennek ellenére persze sokat gondolok rájuk, szinte minden percben, és annak ellenére, hogy nagyon hiányoznak, és mindenről ők jutnak az eszembe, tudom, hogy nagyon jól érzik magukat, nagyon jó helyük van, és nyilván nagyon élvezik, hogy mindenki körülöttük sürög-forog és gyakorlatilag ők a főnökök, mert itthon azért nem feltétlenül van így, de hát erről szól a nagyszülős nyaralás, vagy mi.

Ma délelőtt pedig újra ctg-re mentem, meg úgy volt, hogy doki is még rámnéz egyszer utoljára, és méhszájat néz, meg súlyt becsül, de neki sos műtőbe kellett mennie, így vele végül nem találkoztam, és a ctg-n kívül minden már elmaradt. Abban maradtunk, hogy ha nincs semmi, akkor szerdáig már nem kell csinálnom semmit, szerdán hajnalban ( 7-től fél8-ig van betegfelvétel, khmmm) reggel pedig úgyis találkozunk amikor jelentkezem az osztályon. 

Ez a nagy helyzet... hogy nincs helyzet:)