Mondtam már, hogy ember tervez, aztán
valaki más odafenn elvégzi amit gondol???? És azt, hogy nekünk mindig
derült égből villámcsapásként kell meghozni döntéseket, vagy gondolkodás
nélkül tenni amit kell, anélkül hogy lenne idő azon mélázni, hogy ez
most jó lesz-e úgy ahogy lesz, vagy sem?
Komolyan csodálkoztam volna, ha ezzel az
ovikezdéssel is simán ment volna minden. Decemberben még kicsit bántam,
hogy amiatt a pár nap miatt belevágtunk, elvileg ráért volna most
kezdeni. Utólag már cseppet sem bánom, hogy így alakult, mert így
legalább volt néhány nap, amikor egy normálisnak mondható beszoktatást
tudtunk véghezvinni.
Merthogy azt már tudtuk, hogy Feri ezen
az első héten nem lesz itthon, de még az országban sem. Így gőzerővel
keresni kezdtünk valakit, aki néhány délelőttre be tudja vállalni
Milánt, amíg Matyi meg én beszokunk az oviba. Mert az igaz,
hogy Máté már decemberben egész jól elvolt, de a csoportból sokan csak
most kezdenek, így velük ott lesz az anyukájuk, és nem akartam, hogy
Mátét ez rosszul érintse.
Szóval kerestünk és találtunk
bébiszittyót, egy barátunk barátnője lelkesen vállalta, hogy jön, amíg
csak kell. Én pedig megnyugodtam, hogy mindkét gyerekemet jó kezekben
hagyom, nem lesz itt semmi gond.
Hétfőn reggel nagyban készülődtünk, Máté
már majdnem készen van, csomagja összepakolva, Milánnak is
előkészítettem a reggelijét, kiporcióztam az ebédjét, feltöltöttem a
flaskáját és a kölesbogyós tálkáját, előkészítettem a kedvenc játékait,
stb...., amikor csörög a telefon, hogy sajna lefújva a gyerekfelügyelet,
mert egy kereszteződésben összekonccantak egy másik autóval, szóval
bocs.
Első levegővételre nem igazán tudtam,
hogy akkor most mi legyen, majd másodikra gyorsan megreggeliztettem,
felöltöztettem, összecsomagoltam Milánt, és jobb híján hármasban vágtunk
neki a délelőttnek. Gondoltam, hogy Milán úgyis el fog aludni, és akkor
ha szükséges, akkor be tudok menni Matyihoz egy kicsit, ha nagy gáz.
Matyi persze sírva ment be, nem akarta,
hogy elmenjek, megígértem, hogy maradok az ajtó előtt. Maradtam. Milán
aludt. Néhány anyukával jól elbeszélgettünk a folyosón,
be-bekukkantottunk a résnyire nyitott ajtón, kulcslyukon. Máté néha
elkeseredett ilyenkor hallottam, hogy kérdezi, hogy hol vagyok, és hogy
jöjjek, de hamar megnyugodott, viszont egy lépést sem távolodott el
Veronika nénitől, vagy az ölében ült, vagy a kezét fogta.
Mivel minden gyerek nagyon hamar
elfáradt, így kicsit előrébb hozták az ebédet, de Máté a másodikra már
így is nagyon elfáradt, és akkor már végképp haza akart jönni. Itthon 2
mp-en belül elaludt.
Ez volt tegnap.
Ma délelőttre megint lebeszéltük a
bébiszitterkedést, de inkább csak Milán miatt, hogy legalább őt ne
kelljen magunkkal cipelnünk, mert úgy voltam vele, hogy ha már tegnap
nem voltam bent Mátéval egyáltalán, akkor már ma sem tenném, mert akkor
ennek sosem lesz vége.
Máté reggel már nem volt olyan lelkes,
mint tegnap, mondogatta hogy ne menjünk ma oviba, de végülis
megbeszéltük, hogy megyünk, és hogy ha ügyes lesz, és nem sír, akkor
viszünk neki túrórudit. Jó.
Ekkor újabb telefon, hogy a mai
gyerekfelügyeletnek is lőttek, mert lemerült az autó aksija, és nem
tudnak belé életet lehelni... én már csak nevetni tudtam, míg szegény
E. kétségbeesve magyarázkodott és sajnálkozott, de mondtam neki, hogy ne
aggódjon, megoldjuk most már, úgy látszik ennek valamiért így kell
történnie.
Úgyhogy ma is hármasban mentünk.
Odaúton Matyika nagyon vidáman
dalolászott valami halandzsadalt, de mire a bemenésre került a sor
addigra a nagy bátorság tovaszállt. Igaz, szerintem bátrabb volt, mint
tegnap, bár ma is sírt egy picit. Szerencsére ma is éppen hozták a
reggelit, és reggelizés közben egyébként sem lehetnek bent szülők, és
ezt úgy-ahogy megértette Máté is.
Mivel Milánnak ma nem ment olyan
pikk-pakk az alvás, így gyorsan még bekukkantottam, hogy megnyugodott-e,
és látszólag minden rendben volt, ültek az asztalnál, de a reggeli
fánkhoz nem nagyon akart hozzányúlni, gondolom azért mert még sosem
evett ilyet, Máté meg az újdonságokkal elég távolságtartó.
Így hát elmentünk Milánnal a kisboltba
és megvettük a beígért túrórudit, de hazafelé még beugrottuk, hogy a
pénteki ebédet lemondjuk, mert pénteken már nem akarom vinni, legyen egy
kis szünetünk mindannyiunknak. Azt mondta az Ibolya néni, hogy Máté
megnyugodott, és most épp a könyvet nézegetik amit bevitt
reggel.(AnnaPetit)
Most pedig itthon várom, hogy délben
mehessek érte. Milán alszik. Én pedig csak azon drukkolok, hogy Máté
ügyes legyen. Annyira sajnálom szegényt, hogy így kell belecsöppennie
mindenbe, hogy hiába beszélünk meg valamit, hogy hogy lesz, rajtunk
kívülálló okok miatt valamiért sosincs úgy, ahogy elterveztük. Valamiért
nekünk mindig ezt dobja a gép. Jó lenne már rájönnöm, hogy miért, mert
kicsit ebből a nagy spontaneitásból már elegem van!!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése