Amikor annak idején elhatároztuk, hogy szeretnénk egy Matyikát, a döntés
mögött inkább racionális, mint érzelmi dolgok álltak. Aztán egy-egy
sikertelen hónap kezdett egyre fájdalmasabb sebeket ütni a szívemen.
(szerencsére nem volt olyan sok belőle) Aztán az egyik kolléganőm
bejelentette, hogy babát vár, és úgy éreztem összefacsarodik a szívem,
és hogy nem tudok úgy örülni a hírnek, mint ahogy azt szeretném, az öröm
mellé egyfajta irigység is betársult, és a gondolat, miért nem én?.
Ekkor már tudtam, hogy igen, most már lelkileg is fel vagyok készülve,
most már tényleg szívből akarom, nemcsak azért, mert a munka meg az
egészség éppen így kívánja. Nem sokra rá, Matyi beköltözött a pocakomba,
és ímmár csaknem másfél éve bearanyozza a mindennapjainkat.
Azt, hogy kis korkülönbséget szeretnénk a gyerekeink között, azt is
inkább a körülmények teszik indokolttá, az én munkám olyan, amit nem
lehet babavárás mellett 100%-osan végezni, a papírtologatásból pedig egy
életre elegem lett, amikor Matyi a pocakomban lakott.
Amikor
először szóba került, hogy talán most már el kéne gondolkodni, akkor
Matyi 9 hónapos volt, tele szeparációs szorongással, örökké az ölemben,
de mindig max. 30 cm-re tőlem. Ebben a helyzetben én elképzelhetetlennek
tartottam, hogy boldogulni tudnék vele, plusz egy pocaklakóval. Aztán
Matyi elkezdett önállósodni, és ezzel együtt az én szívembe is
befészkelte magát a vágy, hogy jó lenne egy Másik, egy Kicsi, egy
Babaillatú, hisz Matyi már olyan nagy.
Néhány hete, egészen pontosan amikor hazafelé tartottunk Hollandiából
már élt bennünk a remény, hogy az álmunk valóra válik. Múlt héten
szakmailag is meg lett erősítve, hogy igen, ha minden jól alakul, akkor
december végén, január elején Matyinak kistestvére fog születni.
Hogy mit érzek, érzünk, azt nem kell elmondanom senkinek, szerintem.
Boldogok vagyunk, hogy itt van velünk, hogy minket választott, hogy
meghallotta szívünk hívó szavát. De az öröm mellé persze jó adag
aggodalom is vegyül, hisz olyan pici még, olyan sérülékeny, és itt van
Matyi akivel mindig foglalkozni kell, aki egyelőre még nem érti, miért
nem vagyok képes kimászni egész délelőtt az ágyból, miért nem ugrálunk
együtt úgy, ahogy alig pár hete még tettük. De majd kialakul, majd
kialakítjuk.
Most egyszerűen jó... így jó!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése