Rumini játszótér megint

Jó ideje rágja Milán a fülemet, hogy majd menjünk el megint a Ruminis játszótérre. A nyári szünetre ígértem be neki, de mivel elég messze van, ezért nagy melegben, vagy borús időben, amikor bármikor eshet nem indulok el velük a városon át. A héten viszont pont játszóterezős idő van, és mivel még a bérletünk is érvényes Mátéval, soha jobb alkalom nem adódik a nyáron. A szépséghiba csak annyi volt, hogy míg tavaly barátokkal együtt mentünk, most csak mi vágtunk neki, mert mindenki, aki szóba jöhetett volna, az pont most nincs itthon. 

Az odaút egész eseménytelenül telt. Nagyon tetszett nekik a metrózás, vagyis inkább a hosszú mozgólépcsőzés. Ritkán járunk metróval, ezért ez igazi kaland volt. Marci is szépen jött, most nem vittünk futóbiciklit, mert nem akartam végighúzni a városon. 

Milán nagyon izgatott volt, már jó előre behantázta, hogy ő már látja a játszóteret, amikor még tuti nem láthatta. 

Máté nagyon aranyos volt, mert kereszteztük az Iskola utcát, és mondta hogy ki van írva, hogy iskola utca. Mondtam, igen, mert ez itt egy iskola, és biztos emiatt nevezték el így az utcát. Erre kérdezte, hogy akkor az ő iskolája miért nem az Iskola utcában van? És hogy ennek az iskolának miért nincs kerítése, az övének meg miért van? Aztán meg kibetűzte a Batthyany utcát, és nem értette, hogy miért csak annyit írtak ki a táblára, hogy Battyány és miért nincs i a végén.
Hát így közelítettük meg a terepet. 

A játszótéren egész sokan voltak. A fiúk rögtön fenn voltak a hajón, Marci utánuk. Aztán cikáztak a vár, a mászóka, a hinta, és a hajó között, de igazán sehol nem találták a helyüket. Leginkább Máté volt tanácstalan, pajtások nélkül kicsit elveszett volt. Ráadásul az egész játszótéren inkább kicsik voltak többségben, olyan Marci korúak kb., vagy kicsit nála nagyobbak, szóval nem nagyon volt kisegítve szegénykém. Érdekes egyébként, hogy mostanában egyre inkább az a tapasztalatom, hogy a Máté korabeliek nincsenek jelen a játszótereken. De akkor hol vannak? Persze az is tény, hogy a játszóterek java része nem a kisiskolás korosztálynak van kitalálva. Van néhány igazán klassz, ahol vannak nagyfiúknak való mászó cuccok, de nem ez a jellemző. Ezért is szoktunk általában csapatostól menni, hogy legyen társaság, és akkor lehet bandázni, focizni, bunkerezni.

Végül itt is a mászóka volt a sláger, csüngtek, lógtak, rajta, még Marci is, pedig ez tényleg elég nehéz volt még neki. Aztán végül a homokozóban lévő malom lett a befutó, amire hosszasan dobálták a homokot, hogy az a túloldalon várrá gyűljön össze. Marcinak még a labirintus is nagyon bejött.

A várépítésnek az vetett véget, hogy Milánnak kakilnia kellett. Igen, Milánnak mindig a legjobbkor kell kakilnia, és legtöbbször az utolsó előtti pillanatban szól. Tavaly volt a játszótéren egy toitoi, most nem volt semmi. Hogy hová lett? Nem értem, hogy itthon Magyarországon miért nem egyértelmű, hogy a játszótér mellé hasznos lehet egy vécé is... Hiszen az ember nem biztos, hogy a szomszéd házból jön, de még ha onnan is, akkor sem biztos, hogy 1 gyerekkel, hogy simán haza tudjon szaladni. a játszóterezés általában egy több órás program, ami evéssel, ivással jár, és egy felnőtt is kerülhet szorult helyzetbe. Na mindegy. Ez kicsit mindig felbosszant.
Szóval Milánnak kakilnia kellett. A játszótér mellett volt ugyan egy pékség és egy cukrászda, de egyikben sem volt vécé, nem beülős helyek voltak. Milán kínlódott, Marci hisztizett, mert nem akart eljönni a játszótérről, és nem akart jönni sem. Egy utcával lejjebb találtunk egy kifőzdét, így megcéloztuk. Bár ki volt írva, hogy csak a vendégek részére, de az ajtóval szemben volt a mosdó, bementünk hát, gondoltam ha kifelé jövet szólnak, akkor majd kimagyarázom, vagy veszünk egy vizet, befelé menet nem volt már lehetőségünk semmire, Milánt sürgette az idő.
Végeztünk, kijöttünk, Marci hisztizett, hogy ő is vácére akart volna menni. Ordítva tette meg a térig az utat, mert a kezemet sem akarta fogni, de hát azt nem lehet. Az ordítást csak akkor hagyta abba, amikor egy kedves néni szóba elegyedett vele, hogy miért sír, és úgy meglepődött, hogy abbahagyta. Aztán mikor elköszöntek utána folytatta tovább természetesen.
Az ebédünket a Palacsintázóban költöttük el, ahol a nagyok bepusziltak 2 hatalmas palacsintát, és dugig is lettek vele, Marci a nagy duzzogása közepette egy falat csokikrémeset volt hajlandó a hasába küldeni, többet nem. Az ő részét elosztottuk magunk között.
Ehhez képest a hazaút már sima ügy volt, megint mozgólépcső, álmélkodás, metrózás, buszozás.
A keleti aluljáró mit sem változott az évek során, jobbról-balról hajléktalanok, bevándorlók, fesztiválozók, turisták, feketék-fehérek-rosszarcúak fetrengtek a bódésorok mellett az árnyékban. Nem volt szép látvány.
Marcit a busztól hazáig már szinte csak húzni-tolni lehetett. 2 percen belül elaludt, és akkorát aludt, mint már nagyon régen. Már csak ezért is megéri délelőtti programot tervezni, mert az Marcit rendszerint kiüti. Ha szerencsém van, akkor a nagyokat is. Most ők nem fáradtak el annyira.

Legközelebb, ha lesz még ilyen, akkor mindenképpen megint barátokkal jövünk, mert úgy buli a buli. Még akkor is, ha tulajdonképpen most sem éreztük rosszul magunkat. Kis változatosság volt a megszokotthoz képest.