Játszótéri élmények

Tavaly ilyenkor még csak sóvárogva néztem be a játszótér kerítésén, gyönyörködtem az alig totyogó kis csöppséges látványában, és arra gondoltam, hogy milyen sokára lesz az, amikor mi is részesei lehetünk ennek a közösségnek. Akkor még azt gondoltam, hogy ez milyen jó buli, hisz, mégsem otthon vagyunk egyedül, hanem kimozdulunk, társaságba megyünk, Matyi is barátkozik, én is, és mindenki boldog. Aztán szép lassan elkezdünk játszótérre járni, kizárólag hintázni, és ez sem tartott tovább 15 percnél, hisz Máté még pici volt. De már akkor is éreztem, hogy belülről nézve a játszótér kicsit más, mint onnan kívülről. De mindig adtam egy újabb és még egy újabb esélyt, hogy biztos velem van a baj, vagy egyszerűen csak rosszkor jöttem, és éppen akkor nem volt barátnakvaló. Azt tudni kell, hogy a mi játszóterünkre csupa csodagyerek jár, aki mindig átaludta az össze éjszakát az első naptól fogva, akivel 100 gyerekprogramra el lehet menni, mert nem nyűgös egyáltalán, sőt élvezi, legyen az baba-mama torna, zenebölcsi, játszóház, bébijóga, bébiúszás, bébimasszázs, stb... Én pedig csak néztem és nem szóltam semmit. Az én gyerekemmel ezek szerint baj van, mert ő nem aludta át az éjszakát csak 1 évesen, és bármennyire is szomorú volt ezt nekem belátni, hogy nem szeret minden gyerekprogramot, még akkor sem ha én ott vagyok, a zajos, hangos helyeket pl. egyáltalán nem preferálja. Szóval rájöttem, hogy én nem tartozom a játszótéri anyukák szoros kötelékébe. 

Ez a tudat ma még jobban megerősödött bennem, mert ma délután megint oda vitt az utunk. Mivel a kertben még nincs saját homokozónk, így oda menttünk ebéd után, mert Máté nem volt álmos (valamiért mostanában sose az) és különben is itt a tavasz. 

Azon már rég túl vagyok, hogy beszélgetni, ismerkedni próbáljak, az a néhány melléfogás bőven elég volt, hogy ne próbálkozzak többet. Így csak békésen ácsorogtam a homokozó mellett. De még így is sorban kapom a csúnya tekinteteket, amikor Máté épp megfog egy lapátot ami nem az övé (de nem kiveszi a gyerek kezéből, hanem a földről veszi fel), vagy valami testi kontaktust , mint pl. simogatás, akar létesíteni egy másik homokozó gyerekkel, aki éppen annyira homokos tetőtől talpig, mint Matyi. Még szerencse, hogy Matyi alapvetően jó fej, nem ragaszkodik ezekhez a műanyag vacakokhoz, az övéit is úgy kellett kiásnom szinte a homokból,mert egy másik kisfiú játszott velük, de nálam ez eyáltalán nem veri ki a biztosítékot.

De az már igen, ha egy anyuka elővesz egy egész zacskó kölesgolyót, amiből természetesen csak az ő gyereke kaphat, és persze azok barátai. Nem kell magyaráznom senkinek, hogy káosz lett a köbön, mert ugye akik nem kaptak, köztük Matyi is, azok is kértek volna, és persze hiszti volt. Hiába adtam neki oda a táskámból azt amit mi vittünk (mert mindig van nálam egy kis szatyorban, biztos ami biztos) az persze nem volt jó neki, mert ő is a nagy zsákból akart enni.

Túltettük magunkat az ügyön, a figyelemelterelés most bejött, és elmentünk lovagolni. 

De nem kellett a következő atrocitásra sokat várni, mert Matyi kiszúrta, hogy egy kisfiú egy kulcscsomót szorngot, és nyalogat. Persze rástartolt, én utána, és megint csak próbáltam meggyőzni arról, hogy ezt neki nem lehet, egyébként sem, más kulcsát meg pláne nem. Persze kulcsos anyuka csak rosszalóan néz felénk, üzenve a tekintetével, hogy hagyja már az én gyerekem békésen kulcsot nyalogatni az ő gyerekét, de ennél többet nem tett az ügy békés elsimítása érdekében. 

Itt volt az a pillanat, amikor összeszedtük a holminkat és kisétáltunk a játszótér kerítésén. 

Nyilván vissza fogok még menni, mert ez elkerülhetetlen, de azt hiszem visszaszokunk a csúcsidőn kívüli játszóterezésre. 

De hogy pozitívumot is mondjak, azért kellemes embert ismertem meg J. anyukája, és K. apukája személyében. Remélem máskor is találkozunk még, és kicsit enyhíteni tudnak a rossz szájízemen.